Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ fejlődését Európában azzal a sokkhullámmal, amelyet Amerikában keltettek azáltal, hogy szimultán módon törtek be a humán tudományok minden területére a hetvenes évek közepétől.42 Könnyen felismerhető, hogy Hassan klasszikus hetvenes évekbeli posztmodern retorikája éppen ennek a hatásnak az egyik alanya. Innen ered, hogy Hassan 1989-es írásában ezzel a francia hatással szinte azonosítja magát a posztmodernt. Hassan ezzel a gesztussal azt a különbségtevést törli ki, amely Fiedlernél és Barth-nál egyaránt megvan: a korszak művészi gyakorlatának, és a reflexív kritikai tudatnak a különbségét. Általában véve a posztmodern tudatot máig meghatározó posztstrukturalista hatás több olyan megkülönböztetést szorított háttérbe, amely összetettebbé tehette volna / teheti a posztmodern korszaktudatot. Ilyen a Barth-nál és Fiedlernél egyaránt hangsúlyos befogadó-központúság is. Fiedler 1970-ben a posztmodern kritika nyelvének deficitességére hívja fel a figyelmet. Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy ezt a létező hiátust az Amerikában igen rövid idő alatt elterjedt posztstrukturalista / dekonstruktív diskurzus töltötte be. Ezáltal bizonyos, a fenti sokkhullám előtt a posztmodernről való beszédben jelen lévő szempont számos szerzőnél, jelesül Hassannál háttérbe szorult, így a befogadó szerepének vizsgálata vagy a hagyományhoz való viszony kérdése. (A dekonstrukció uralmának a posztmodern felett Hassan mellett az a Christopher Norris is példája lehet, aki a dekonstrukciót fel-, míg a posztmodernséget leértékeli.) Magyarországon Kulcsár Szabó Ernő éppen e két utóbbi szempont alapján fogalmazta meg periodizációs kísérletét. KLASSZIKUS MODERN — AVANTGÁRD — KÉSŐMODERN — POSZTMODERN A későmodernség mint a modernség egyik domináns alakzata kétségtelenül Kulcsár Szabó Ernő írásai nyomán vált általánossá a magyar43 irodalomtudományban. Több konferencia foglalkozott a kérdéssel, mindenekelőtt Szabó Lőrinc és József Attila kurrens szakirodalma elképzelhetetlen a fenti korszakelképzelések nélkül.44 Ugyanakkor, bár számos tanulmányban a két elképzelés összekapcsolódik, paradigmaváltásokban gondolkodó korszakoló gesztus és a későmodern periódust elemző érvelés szétválasztható. Ha ez a kényes művelet sikeresnek bizonyul, lehetővé válhat egy olyan plurális korszakolási retorika megfogalmazása, mely az elhatárolás gesztusát úgy relativálja, illetve sokszorozza meg, hogy a korszakolás egyes szempontjainak megfelelő határképzetek kibékíthetetlenségét nem próbálja felszámolni. Például adódik a még hármas felosztásban gondolkodó érvelés,45 mely a jelhasználat tekintetében a klasszikus, míg a szubjektumképzetek felől tekintve az avantgárd modernséget tekinti a posztmodern elődjének. Anélkül persze, hogy a fenti szempontok bármelyike a két összevetett periódus azonosságát állítaná. Hiszen bár a jelhasználat abszolutizálása az esztéta modernség főbb alkotóira, és számos posztmodern szövegre egyaránt jellemző, a denotátum kérdésében a két poétikai magatartás alapvetően különbözik. Hasonlóképpen az avantgárd alulretorizált, pluralizált szubjektuma kapcsolatban áll a posztmodern rewritten self jével, azzal a letagadhatatlan különbséggel, hogy az előző hisz az új ember
