Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ megteremthetőségében, az utóbbi — kommunisztikus és faji mítoszok, következményeik tapasztalatai horizontjának birtokában — leszámolt az ilyen elvárásokkal. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a szubjektum vagy a szemiotika mint korszakretorikai horizont másféle priodizációra készteti a korszakoló alanyt. Hasonló eredményre jutunk, ha az intertextualitás szempontját tüntetjük ki, mint egy lehetséges (de szükségszerűen parciális) korszakolás horizontját. A hagyományértelmezés szemhatárán oly távoli posztmodern és történeti avantgárd újra közelebb jut egymáshoz,46 mint az utóbbi értelemben rokon későmodernség, mely a kontinuus forma, illetve a koherens szerkezet fenntartását preferálta. Ha az ilyen plurális korszakretorikát a későmodernség képzetére is kiterjesztjük, nem az lesz a fontos a fenti képződmény előzményeinek vizsgálatában, hogy a paradigmaváltás, mint az aspektusok egész nyalábját egybefogó korszakolási performancia eredménye vajon a klasszikus modern és az avantgárd vagy az avantgárd és a későmodern periódus között történt-e meg. Sokkal inkább arra érdemes figyelnünk, mely szempontok jelölik ki az előző, és mely aspektusok az utóbbi elképzelést. Mert ugyan kétségtelen, hogy a későmodern periódus több aspektusból is elkülöníthető a modernség korábbi fázisaitól, a „paradigmaváltás” határképző mechanizmusát a hagyományhoz való viszony megváltozása idézi elő. A húszas-harmincas évek egyes műveinek poétikai magatartása azért különbözik radikálisan mind az esztétista, mind pedig az avantgárd művekétől, mert az érvényes esztétikai alakítást immár nem a hagyomány megtörése, illetve megtagadása jegyében véli lehetségesnek, sokkal inkább a jelentésképzés nyelv- és tradíciófüggőségének felismerése kondicionálja. Ebből a szempontból a posztmodern csupán a már itt explikált tapasztalatok radikalizálása lenne. Az (implicit alkotói) szubjektum kérdésében vagy az abszolút intertextualitás értelmében azonban az az avantgárd bizonyulhat „paradigmaváltónak”, mely az euroszubjektum egységének és pátoszának destrukcióját, valamint a mű nyelvének radikális megnyitását tette meg a műalkotás kiindulópontjául. A jelképzés szempontjából az esztétizmus hajthatta végre a „legradikálisabb fordulatot”, amikor is már a századfordulón explikálta a nyelv eszközjellegű használatába vetett bizalom megingását. A posztmodern periódus a modernség fent vázolt mindhárom szakaszával ellentétes pozícióját (paradigmaváltó helyét) pedig az eredetiség szempontjából lehet megalapozni.47 A fenti megjegyzések mindössze azt voltak hivatva érzékeltetni, hogy lehetséges a modernség periodizációjának olyan retorikai újraolvasása, mely a periodizáció szempontját nem paradigmaváltások metaalakzataiba egyesíti, hanem teret ad az egyes szempontok időnként eltérő határképzeteket előíró mechanizmusainak. így jöhet létre az irodalmi modernség dezintegratív értelmezhetősége. (Ez természetesen Kulcsár Szabó Ernő nevezetes tanulmányának szándékos félreolvasása, hiszen az integratív jelző a tanulmányban nem a korszakolás multiperspektivikusságának integrálására vonatkozik, ahogyan mi itt értettük, hanem arra a hermeneutikai maximára, mely szerint az irodalomtörténetet megalkotó horizont nem hogy független lenne „tárgyától”, de maga is a hatástörténeti folyamat megnyilvánítója.48 Esterházy figyelmes
