Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Végh Péter: Éjféli Capriccio, Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) (novella)
Végh Péter sajnáltam, hogy itt-ott nem olvastam bele. Csak a képek érdekeltek. A könyvben sárguló, barnuló rajzok az inkvizíciós perek szörnyűségeit ábrázolták. Hátrafeszített karokkal felfüggesztett férfiakat. Szögekkel kivert, forró trónushoz láncolt, lemeztelenített nőket. Feszítővassal felpeckelt állú fejeket, élve befalazot- takat, súlyokkal, kötelekkel, csigákkal nyújtott, vízzel felpufTasztott testeket. Hát már akkor is kínozták és elpusztították a bűnteleneket? Ezt tették a mamával is. Mire jó ez? Hogy tudnám ezt megérteni? Mi köze lehet Zsiga bácsinak ehhez a för- telemhez? Mert a képeken a kínzások irányítói és szemlélői süveget, palástot viselő ájtatos papok voltak, kezükben bibliát, vagy keresztet szorongattak. Nem tudtam elviselni az erőszak látható, tapintható nyomait. A könyv képei mélyen érintették, megsebezték a lelkem. Mintha rajtuk keresztül anyám gyilkosai megfertőztek volna. Később még álmaimban sem tudtam szabadulni tőlük. Láttam a megkínzottak arcát, megcsúfított testét, és a kínzók gonosz, torz vigyorát. Ösztönös vágy ébredt bennem a pusztításra. Ez a vágy egészen magával ragadott, olyannyira, hogy végső elkeseredésemben a könyvön álltam bosszút. Abban biztos voltam, hogy nem akarom többé viszontlátni az undorító, ocs- mány képeket. Soha többé! - A papa se lássa, se Zsiga bácsi, se senki más! Nem is fogja, erről kezeskedem! — villant át az agyamon. Eszelősen tépni kezdtem a könyv lapjait. Minden képet kitéptem, még azokat sem kíméltem, amelyiken Fülöp spanyol király és Izabella infánsnő pufók arca díszelgett. Jól sejtettem, hogy a királynak is köze van a dologhoz. Csak egy képet hagytam meg. Pálmafákkal szegélyezett kolostort és templomot ábrázolt. A békés, mediterrán táj előterében lovak és szamarak legelésztek. A képeket apró galacsinokra téptem, majd a megcsonkított könyvet a kinti szemétládába dobtam és szeméttel jól betakargattam. Ettől a különös tettől lelkem egyensúlya kissé helyrebillent. El kellett pusztítanom az emberi erőszak és kegyetlenség nyomait, úgy éreztem, hogy tartozók ezzel anyám emlékének. Helyes volt-e vagy helytelen, amit tettem? Nem tudom. Az ember végső elkeseredésében sok mindent tesz, amit normális körülmények közt nem tenne. De ez nem szolgál mentségemre. 3 Evekkel később azt olvastam egy könyvben, hogy a rossznak a Földön fellelhető minden formáját össze kellene halmozni egy helyen és elégetni. Ez az óriási tűzmáglya, a Föld tűzáldozata tudná csak megszabadítani az embert a múltjától. Az elgondolás szép, de sajnos megvalósíthatatlan. Ezért az embernek nem marad más lehetősége: meg kell tanulnia együtt élni a rosszal, a bűnnel. Meg kell tanulnia úgy élni, hogy a rossz megléte össze ne törje életét és a boldogságról szőtt álmait. Az emberi kultúra nagy értékrendszerei - a vallás, a művészet és a tudomány - mind arra szolgálnak, hogy megszólítsák bennünk a jót, megerősítsenek bennünket a jóra való törekvésünkben és elfojtsák, kiirtsák belőlünk a rosszat.
