Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Az emlékezés öröme és kockázata

így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét

ma pedig - értékeljük! Két évtized újabb élménytömege alatt húzódik meg a kor, rendszerváltás formálta át, az egykori gondok új fényt kapnak, és az értékek színe megfakul. A történelem fogalmának a közelében tapogatózunk, bár mit jelenthetne két évtized az emberiség évezredeihez képest?! A múlt azonban csökönyösen múlt marad, lezárt véglegesen, ismételhetetlen és változhatatlan. Mindenki másként értékeli, mert másként élte meg! A nagy közös élmények is más-más érzést kelthetnek bennünk. Amikor a magam munkáját és annak hatását próbálom számba venni, mindenképpen személyes leszek. Kétségtelen, hogy az idő teli ellentmondással, a közélet buktatókkal és az ember kételyekkel! Az óvatosság és a tettvágy együtt haladnak, amikor okkal szorongunk és bizonytalanok vagyunk tetteink követelményét illetően. Munkánk könnyen kérdésessé válhat, tetteink nehezen érthetőkké. Mindezek mellett a formai kiteljesedés és a gondolatgazdagság, amely az irodalmat jellemezte, arról tanúskodik, hogy a Szemle sokat tett az eredmények érdekében. A szerkesztők pedig...?! Az ember bonyolult módon „ember”, az esendőség és bátorság egymást átfedve, keveredve tájékozatlansággal, óvatossággal, erélytelenséggel van meg benne. Azóta megtanított a történelem, hogy miközben a fejlődés megszüntet bizonyos közéleti melléfogásokat és vétkeket, netán politikai „bűnöket”, újakat követ el helyükbe: az ember léte sosem volt és sosem lesz idillikus! Sem makulátlanul tiszta, sem eszményien szép. Ám a jóhiszeműség, ügyszeretet és nyitottság erkölcsének a nyomvonala általában mindig követhető.

Ha önmagammal foglalkozom, nem magamért teszem. A korszak, úgy tűnik fel, irdatlan messze van, igazságai feltételesek, botlásai halványulok, immár a történészek dolga, hogy kibogozzák összefüggéseit. S éppen erről van szó: a történelmi tanulságról! Ma már az egykori cselekvőket számon kérők is számon kértek lehetnének! Néhány évtized alatt az emberiség leghatalmasabb, mert legtöményebb életérzésbeli és szellemi metamorfózisa zajlott bennünk, velünk és körülöttünk, s alig észleljük rettenetes mélységét, emberi drámáját és sorsdöntő tanulságait! Tehát a főszerkesztő! Egykori önma- gamra gondolva gyakran érzem, hogy nem voltam felkészülve a feladatra! Meditatív alkat lévén, nem vagyok vezető típus, a kérdéskört éreztem, ám határozott elképzelésem nem volt, mit tegyek a lappal! Nincs bennem elég erély sem, hogy akaratomat másokra kényszeresem. Aztán naiv és jóhiszemű voltam, tapasztalatlan. Párttag nem lévén, a politikai érzékem és gyakorlatom is felszínes, ösztönös volt, problémaérzékenységem közírói természetű. Bizonyos naivság kellett ahhoz is, hogy - különösebb becsvágy és célok híján - elfogadjam a tisztséget. Jó megoldás lesz, győztek meg, és én úgy véltem, használok vele! A mélyvízbe dobtak, s úszni tanultam. Valószínűleg nem voltam sem kitűnő, sem profi úszó. A szakma amatőrje inkább, bár sem a lap, sem én nem merültem el. Talán két okból! Először magamat győztem meg, mit kell tennem, úgy hittem, megérzem az igazságot! Amit igaznak véltem, azt felelősen vállaltam. Arra is ráébredtem, hogy az irodalmat nem irányítani kell, hanem teret nyitni neki és felelősséget vállalni érte! Mindent elfogadni közlésre, amit elbír a lap, a kezdőket nevelni, a dilettánsokat eltanácsolni. De mindig tapintatosan fellépni, mert az író érzékeny lény, és az írás természete, hogy minden szöveg figyelmet érdemel.

Valószínűleg átéreztem vagy legalább is megsejtettem, mennyire hiteles és termő korszakát éli irodalmunk. Sok téren és minden műfajban ott volt az önkifejezés igénye,