Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Az emlékezés öröme és kockázata
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét ségünk és kultúránk velem együtt azonos fejlődésen állt és haladt. Közös törekvéseink megegyeztek s így képviselhették a kisebbségi-nemzetiségi tudatosodás irányait. Az önmagunkra ébredés és helyzetfelmérés elkezdődött és visszafordíthatatlannak tűnt fel, az irodalom elemző gondolati erőként és formateremtő akaratként támogatta, vállalta a közösségi önkifejeződés munkáját. Szellemi irányvételt sem kellett már sugallni, bár főszerkesztőként természetes lehetett volna, maga az írásbeliség tájékozódása és teljesítménye határozta meg, hogyan szerkesszük a lapot. Gyakorlatát a kor szabta meg, Fábry kifejezésével: korparancsként! 2 Ahogy Szemle-korszakom közvetlen előzményeit s a magam két évtizedét számba veszem, olyan felismerés érik bennem, hogy a történelem - mert a kor ma már kétségtelenül történelmi! - türelemre tanít. Semmi elhamarkodottság, elfogultság vagy lekicsinylés, csak semmi globális (jó divatos jelző!) elvetés! Élhettünk talán a „gonosz birodalmában”, ám igyekeztünk emberien élni! Körénk feszült a konszolidáció abroncsa, ám nem volt képes megnyomorítani. Totálisak lehettek az eszmei bilincsek, ám nem o- koztak teljes mozgáskényszert. A globális gondolati kaloda közelről sem bénította meg a képzelőerőt, az alkotó energiákat. A körülhatárolt rendszerben derekasan kiteljesedtünk. Stb... stb... Valamiféle megoldhatatlan rejtélyt érzek a múlt képében. A társadalmi rendszerek (diktatúrák) embertelen vagy elembertelenítő vonásait árnyalni képesek a megvalósuló népi élettények, teremtő törekvések, az élni akarás tettei. Az életvágy e- nergiái mintegy „humanizálják” a rendszereket. Méginkább a kultúra és a szellem, helyzetére és önmagára ébredve humánus méretekre, önvédelmi akaratra törekszik. Számunkra éppen azt bizonyítja a korszak története, hogy az irodalom értéktudatának természete etikailag egészséges és esztétikailag hiteles kíván maradni! A korszak előzményeként látnunk kell, hogy irodalmunk a háború utáni pusztító éveket úgy-ahogy átélve, történelmi élményeinek és benső erőinek engedelmeskedve, ösztönös késztetéseinek a szavára hallgatva, a szinte kilátástalanul nehéz helyzete ellenére (is) önmagával kezd foglalkozni, létének törvényeit fogalmazza, magyar identitását keresi. Már a kezdet kezdetén a sorsot kezdi vallatni, a közös kisebbségi lét törvényeit faggatja, mélyíti a népi létből fakadó gyökérzetét. S ez nem tájékozódás számára, hanem létszükséglet. A társadalom lehetővé teszi, mert az egyén fölé a közösség fogalmát helyezi, ám nemzetiségi-kisebbségi kutakodásra nem inspirálja különösebben, ez a saját kezdeménye! A társadalmi kérdések megfogalmazása és elemzése során figyelmét mindinkább az emberi létkérdések és sorsproblémák felé, az emberiség ontológiai dilemmáinak a mélységei irányába fordítja. A hiteles alkotót arra késztette: mintegy a gyakorlat opponenseként bírálva feszegesse az egyén esélyeit a közösségi életben. Ebben gyökerezett az irodalom kétségtelen társadalmi súlya és tekintélye, sőt a hatalmat is elbizonytalanító vagy akár megingató, illetve változtató tömeghatása, amikor lázadni mert, tudott és tehette, példaként lássuk Szozsenyicin Iván Gyenyiszovicsát! A korfestő kitérő után, amely azonban koránt sem oktalan, mert a későbbiekben is érvényes gondolatokat (is) feszeget, térjünk vissza a hazai magyar irodalom kezdeti gyermeteg s mégis gyönyörű tápászkodására! Néhány éves csecsemőkor után, alig fél
