Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Így látják az Irodalmi Szemle 45 évét - Dobos László: Fergeteges történelem
így látják az IRODALMI SZEMLE 45 évét Erdélyben a néptestvériség. Megrendítő hitvallások, megrendítő illúziók ezek. Verseket szavaltunk az oroszlánbarlangban. A második világháború után a „párizsi békével” újra beállt a trianoni helyzet. S ezzel együtt a határon túli magyarság programszerű pusztítása. Történelmi bosszúállások sora. S e viharban ismét a humánum fegyverét vesszük elő. Ezt tartjuk magunk elé és magunk fölé. Sokáig naivan hittük, hogy versek, drámák, prózaírás segítségével meg lehet győzni a hatalmat. Évtizedeken át kísérő illúzió. Fábry Zoltán hiába kiáltja világgá A vádlott megszólal című művében az ordító igazságtalanságot. Némaság a válasz. Fájdalmas, hogy a második világháború utáni időszak megcáfolt minden illúziót, s minden humánprogramot. A magam nemzedéke a háború után ezzel a történelmi háttérrel indul útjára. S a- mikor elfáradt a vész, s kiderült az ég, nem a visszaütés bosszúja munkál bennünk, hanem a csírázó életöröm. A magam nemzedéke a felnőttkor határán a holnapot érezte. Királyhelmecen, Felső-Bodrogközben társaimmal együt részt vettem a Csemadok, az ifjúsági szervezetek alapításában, tánckart, színjátszócsoportot, énekkart szerveztem, s táncoltam, szerepeltem, énekeltem. S nem visszafelé, hanem előre menekültünk. Jelentettük, hogy élünk. Csak azért is élünk, a végtelen pusztítás ellenére is élünk. Eszmélünk, aminek életmentő és életteremtő értéke van. Megvetni lábunkat akár talpalatnyi földön is. Megkapaszkodni. A bosszúállás hisztériája felszántotta előző útjainkat, az eszmélés visszatérített a nyelvhez, a szülőföldhöz, a folytatáshoz, az élet elemi értékeihez, a cselekvéshez. A jelenhez, a holnaphoz. Mindennek nem volt céltudatos eszmeisége, de volt élni akarásunk. Az élni akarás az ősember ösztöne, talán a legősibb „ideológia”, ami legyőzött minden gonosz birodalmat. Szűk odúablakokból hunyorogtunk. Az otthon melege biztonság volt számunkra, mégis a világ mozdulásait lestük. A családsorsok tapasztalata marasztalt. Fészekből az idegenbe cseppenni? Tanácstalan, kapkodó búcsúszavakat hagytunk magunk mögött. Határokon keresztül Magyarországra, iskolákba szöktünk, városokba menekültünk az akkori más világba, mosolyogva, vakon. Visszajövünk, ezzel búcsúztunk, de nem tudtuk, hogy az útra bocsátó szegénység elveszti számunkra visszafogadó melegét... Az 50-es évek elején sokan kerültünk Pozsonyba pedagógiai főiskolákba, egyetemekre, szerkesztői munkahelyekre. Hajnali harangszó - asztalra raktuk batyuinkat... Dénes György, Gyurcsó István, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Mács József, Duba Gyula, Szőke József, Tóth Elemér, Csanda Sándor, Török Elemér, Turczel Lajos - Tőzsér Árpád, Cselényi László, később álltak a sorba. Apró honfoglaló lépésekkel befészkeltük magunkat a Szlovák írószövetségbe. Előbb csak annyit kértünk, hogy időnként tarthassunk tanácskozásokat. A csehszlovák írók szlovákiai szövetsége akkori vezetőinek jelentős hányada valamilyen beosztásban részese volt a szlovák nemzeti felkelésnek. Vladimír Mináč, Andrej Plávka, Ján Žár, Karol Rosenbaum, Peter Karvaš, Vojtech Michálik, Ladislav Mňačko. Ezek akkor keményen magyaroztak és zsidóztak is, de olykor volt bennük valamilyen leereszkedő gesztus, mint amikor a magasabb polcon lévő már elfáradt a gyengébb sokszoros megalázásában. A nemzeti felkelőknek az 50-es évektől 1968-ig isten szavuk volt. Ebben az időben jelent meg Vladimír Mináč Parázsfúvás című könyve, amely a magyarságot
