Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre
KEGYELET Egy Párizsban élő festő kiállításáról van szó; 1951-ben kivonulnak a belgrádi akadémiáról, pedig hát a Pesten tanult nagy festő, Tabakovic volt a tanáruk, és Zárában kezdenek el festeni. Hogy a következő évben már az Adriáról Párizsba menjenek, festőnk azóta ott él. Igaz, közben, Korculán, szinte a Korculai Nyári Egyetemmel (ami mégiscsak az egyik legfontosabb szellemi góca volt a kornak) párhuzamosan, Vela Lukában, immár nyugati művészekkel, ismét művésztelepet szervez. Én, az az igazság, az elmúlt 13 évben imádkoztam ezekért a festőkért, ne csináljanak valami butaságot. Majdhogynem imádkoztam most is, ahogy a Kosanicski venacon beléptem a termekbe. A spontán ecsetkezelés, az abszolút fes- tőiség hirtelen megzavar, többször elölről kell kezdenem, le kell hűlnöm, hiszen még mindig robog velem az égő kocsi. És akkor lassan megfog egy három kis négyzetforma képből összerakott együttes, kettő egymás felett, a harmadik az alsó mellett. Kék, zöld és viola tenger, sejteni, itt-ott akárha hanyagságból engedne alá látni, illetve a zöldnél alul aláhúzza, a violánál körül szinte be is keretezi az alsó réteg, igen, mindegyik feketével van aláfestve, valami megtisztulása az anyagnak, az ecset boldog munkája valahol Pissarro kicsi motívum nélküli meleg, forró képei és Rothko fata morganáin túl, avagy innen. Igen, három ehető kis olaj, olajfestékkel kent felület, teszem azonnal hozzá, mert emlékszem, rálapoztam - GYŐZÖTT AZ OLAJ - egy tavalyi piszkos háború után létrejött örökkévalóságról beszél nyíltan -, három isteni felület a kátrányon.... Ezt igazolja a szomszéd nagy kép, ahol a horizont és a tenger is fekete, csak oldalt sejlik valami kék. Igen, úgy kell kicsikarni, hogy mondhassam majd: A KÉK JEGYÉBEN. Már örülök. Hogy egyáltalán lenn dolgoznak olykor Korculán. És akkor megpillantom, jóllehet éppen egy kisebb teremben a képem. Amiért minden bizonnyal jöttem. Jönnöm kellett. Hogy majd mesélhessek róla Péternek. A KÉK JEGYÉBEN, jóllehet kék ezen a képen aztán tényleg sehol. Az ember és a hajó. Sötétszürkén szakad az ég, fönn, lenn is egy-két kis helyen kilátszik a sárga alapozás, a nyár, még a camus-i, mondanánk. És a jobb oldalon: a fehér hajó, két kéményéből intenzív fehér füst nyomul az általános szürkeségbe. Talán utalhatnánk Fellini És a hajó megy... című filmjére, nem tudom. Ugyanis az ember mint olyan (eddig, régi képein ez az emberforma fehér, talán gipszből készült mellszoborként bukkant fel, sötét felhőkarcolók között, egy műteremablakban) feketén mered ki a vízből, valami fehér eső veri, de csak őt, vagy apró habok fodrozzák körül a szürkeségben, s ez zavaró, a nosztalgia, a szép sétahajó, ám ugyanakkor a kátránytenger képzete is, az ember mint olyan talán már a kátránytól ragyog, igen, talán Fellini filmje, ám egy vízbe esett ember szemével, jóllehet ez az ember nincs kétségbeesve, kimered sötéten és értelmezhetetlenül, illetve egy anekdotával tudnám csak oldani valamennyire ezt a különös, majdhogynem büszke tartását - büszke büszt -, ha lehet még oldani valamit is, egyik barátom fia ugyanis egy ötemeletes sétahajón, a világ tán legszebb sétahajóján zongorázik, amely, ő mesélte, a minap, Ibizánál korallzátonyra futott, Woter! Woter!, kiabálta mindenki, kiszaladtam a kajütből, mesélte, és a hegedűsöket láttam, ahogyan
