Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre
KEGYELET igyekeztem nem összefuggeni. Biztosan vannak még ilyen könyvek, amelyek veresége időtállóbb a lektűröknél, bestsellereknél. Talán azért volt szükségem két példányra is. Mert ennyire fontosnak tudtam. De miért nem hagytam az egyiket a tanyán, vagy lányoméknál, pesti szobámban? Nézem, mind a kettő tele bejegyzésekkel, aláhúzásokkal. A tulajdonságok nélküli ember szétíródik, beleivódik életünkbe, tűnődik gyötrődve, az epika mibenléte fölött. Elég, ha csak hömpölyög... Egyszerre kell benne lennie a hallgatásnak és a bőbeszédűségnek. Hogyan van ez. Megyek fel ismét a vékony fekete létrán az ikonosztázionra, most a bal sarkába^ mégis lehozom a kis bibliapapírra nyomtatott könyvet, hogy újra elolvassam: Fehér hópelyhek, pici melódiák, Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak, Jöjjetek, szálljatok, segítsetek A sárnak. Mert ugye, kivel lehetett volna ezt végigtárgyalni, mármint e pici melódiák mibenlétét, valójában a milyen régi e daltól indulva, kivel, mint Péterrel, aki például azt mondta Nino Rotáról, hogy a hatvanas-hetvenes évek mahleres Johann Straussa, máshol meg csak annyit, hogy Krizantémok (egy korai Puccini-kvartett), mire én Csáthra utalnék, mármint hogy Puccini újrahallgatja az életet, Istenem, újrahallgatni az életet ilyen dalokban, pici melódiákban, de folytassuk még egy kicsit: Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ. Oh, szép a semmi, de jobb a valóság. Jobb a sár, mint a köd-kertben A rózsák. Fenn ragadok, beszorulok a mennyezet alá, csak így tudom kezelni, olvasni, visszadugni a könyvet, ha lepillantok a gémre, a pachworkra, szédülök, nem szoktam meg ilyen magasról tekintgetni alá, a hangya, a béka perspektíváját gyakorolom, legjobb esetben, Kosztolányi nyomán, a légyét, a legyek bálját, a fekete íj mindjobban feszül, behúzódok még jobban, nem értem, mit akarok a hóval, sárral, köd-kerttel, hiszen hát szinte elviselhetetlen a kánikula, Varga Mátyás barátunk ü- zent, gondoljunk Péterre, meg kell majd kérdezni tőle egyszer, a mottóul választott mondatokra gondolt, amikor azt üzente, gondoljunk Péterre, de valahogy ezt a napot mintha elvétettem volna, tegnap-tegnapelőtt hűvösebb volt, elterveztem, reggel lemegyünk Belgrádba, meg kellene néznem egy kiállítást, mondtam, de hát az 350 kilométer, mondja Jutka, hallgattam, egyrészt nem is voltam tudatában, hogy már ilyen messzire csúszott tőlünk, másrészt még korán volt, még hűvös volt, Jutka nem szól, nem zsörtölődik, de mégis mintha mondaná, azért ilyen luxust csak mi engedünk meg magunknak, egy kiállításért, ebben a kánikulában, mert Újvidék körül a kánikula szinte már felgyújtja a kocsit, Belgrád túltelített, lehetetlen parkolni, dudálnak, idegesek, több mint egy órát körözünk, s közben szétüthetnek bennünket.
