Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Aich Péter: A hajnal születése (novella)

A hajnal születése

fél fülét. Teljes volt a csönd. Ritkán járt arra ember. Ott elmosódott az idő, ott a múlt is a jelen volt, és a jövendő is. Hova lett a zakatoló semmi? A város szelleme a lány képében libegett a néma házak fölött, föléje hajolt, megsimogatta, letörülte könnyeit. A fához támaszkodott, s a lány hozzábújt, alig hallhatóan fülébe suttogta gyermekkora álmait. A kőmackók ásítottak és mellső lábukra fektették fejüket. A szellő örvénnyé erősödött, és fölkapta őket, gyöngéden, a város szelleme takargatta és vitte, vitte, kézen fogva, messze, egy más világba, ismerős tájakra. Az utcák megelevenedtek és énekeltek, a lány mosolygott, csodálatos áttetsző barna szemével mosolygott, életre kelt kristály az Operencián túlról. A hullámok egyhangúan ringatták a mélyből kitörő nap sugarait, millió virág a csöppek taraján.

Jó veled hallgatni, gondolta a lány. Ebben a csöndben. Még füstölgött a kávé, s kifürkészte a teret, ahol a pára végleg eloszlott, figyelte, hogyan tűnik a semmibe az illat, elfordul, kunkorodik, vonaglik, majd hirtelen lobbanással szétmállik. Eltűnt, és mégis ott volt a levegőben, akár a gondolat, a szerelem, a fájdalom. A fiú arca komoly volt, de már nem olyan feszült, ki tudja, talán a kávé? Vagy... Amíg a párát figyelte, valóban minden eltűnt. Csak ő maradt, most mindig ő marad, hiába menekül. Föltúrja holmiját, fölforgatja szobáját, de nem tudja, mit keres. Sehol sincs nyugalom, csak itt mellette. És aztán elmondja neki, hogy rendet kellett csinálnia, és nem tudja, miért mondja ezt, aztán elmondja álmait is, a fiú kérdez és bólint, és elmondja ő is az álmait, s ha válaszol, bár a kérdést ki sem mondta, elmeséli, amit megálmodott régen, nagyon régen, még az őshazában. Szemében sejtelmes mosoly villan, halvány fény a láthatáron. így születik a hajnal, a csillagok még fönn az égen, reszketnek, bizseregnek, mintha csak szíve dobbanása volna, szállnak, száguldanak a végtelen elé egy új csillagképbe, a bensőséges, közös hallgatásba. Ilyen a gondolat is, akár a kávé illata. Száll, száll, és ez a fiú magába szívja, és rámosolyog, és akkor vége az éjszakának, és