Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Fónod Zoltán: „Szellem — erkölcs — emberség”
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Későbbi müvei (Gondok könyve, 1982; Hólepedő, 1979; Sodrásban, 1984; Engedelmével, 1987; A kis viking, 1991; Teremtő küzdelem, 2000) esszében, regényben, elbeszélésben, sőt gyermekregényben az írói erények egy-egy állomását mutatják. A termékenység vagy a folytonosság a művészetben nem aranyszabály. Különösen így van ez Dobos László esetében, akinél az író és a közíró szerepkörét az ötvenes évek közepén az irodalomszervezés gondjai veszik át. Legnagyobb fegyverténye ezeknek az éveknek az Irodalmi Szemle megalapítása volt. Majd a prágai tavasz hónapjai következtek, a nemzetiségi jogok megfogalmazásának és a magyarságot megillető egyenjogúság és egyenrangúság kiverekedésének az ideje. Azok közé a vezető magyar politikusok közé tartozik, akik az 1968 októberi nemzetiségi törvényt kimunkálták. Ezek a hónapok egyre inkább a politikus hónapjai. A „kell egy jó csapat“ elmélete szerint — társaival együtt — a politikus Dobos László is mindent megtett annak érdekében, hogy a magyarság végre otthon érezhesse magát szülőföldjén. A konszolidációs időszak poltikai vezetése később nem felejtett, sem Dobos László, sem mások esetében. Úgy került a történések perifériájára, hogy évekig íróként is ellehetetlenítették. A sors kihívásai elől azonban később sem lehetett kitérni. Szinte természetes, hogy a rendszerváltás idején ott van a „hogyan tovább“ gondolatát megvalósító élbolyban, politikusként, képviselőként, majd a Magyarok Világszövetsége egyik vezetőjeként. És közben arra is volt ideje, hogy kiadót szervezzen, akárcsak 1968-ban, és lapokat adjon ki, meg a könyvterjesztés gondját is felvállalja. Regényes élet az övé, méltó a megörökítésre. Nemcsak a másként gondolkozás képviselője egy olyan korban, amikor az ideológiai „kaptafák“ idejét éltük, hanem — ha kellett — a protestáló ember és író megtestesítője is. A szolgálat erkölcsének köztiszteletben álló személyisége, és ez a magatartás sugárzik nemcsak szépirodalmi alkotásaiból, hanem közírásaiból is. Nem az egyén, hanem a közösség, a nemzete és nemzetiségének a sorsa és helyzete volt mindig a fontos számára. Tudatos vállalás ez számára, hite szerint mondhatjuk azt is, hogy eleve elrendelés, mert tudja, az egyéniség mindig megharcol a korával, akár követője, akár ellenzője annak. A „szellem — erkölcs — emberség“ Fábry Zoltán megfogalmazta mércéje és léptéke szerint éli az életét. A cselekvő, a bátor ember jellegzetes típusa, aki a lehetetlenen túl is az élni akarás küzdelmét vállalja. Mert küzdelem az ő élete, nemcsak a korábbi sorsunkat körülvevő lehetetlenségekkel, azokkal szemben, akik „lubickoltak“ a politika képtelenségeiben, hanem azokkal szemben is, akik ma is lubickolnak a hatalomban. Mert a hatalom meg a hatalomvágy nem fel- tételenül tartozik az erkölcs vagy az emberi tisztesség kategóriájába. Sorstársként, pályatársként, barátként mondhatom, bőven volt alkalma arra, hogy a zsoltáríróval együtt vallja: „óh, mily sokan vannak, akik háborgatnak, engemet, én Istenem...“ Ez a mostani viszont nem a háborgatás, hanem a tiszteletadás ideje és al
