Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (2.) (esszé)

Szerelmes földrajzom (2.)

János tisztes komáromi polgár Julianna lányával, hogy szerelmük kilenc hónapja boldoggá tegye a költőt, majd szakítással végződjön. A magyar költészet viszont gazdagodjon A tihanyi echóhoz, A Magányossághoz és A Reményhez című, halhatatlan versekkel. A tizenkilencedik század első harmadában forradalmi tűzbe robbanó reformélet folyik Pozsonyban. A Diétán Kossuth, Széchenyi és Wesselényi szónokolnak Stúrral egyetemben, ide siet Petőfi és Jókai, utóbbi a Magyar utczá- ban (ma Obchodná) lakik, Jókai révén Komárom is szépprózánk történeti színhelye lesz, részben a Mire megvénülünk, s még inkább az Aranyember révén.

De ahol a katona a lét feltételeinek megteremtője és a harc mindennapos, a kaland, a szabados vakmerőség és világba törő bátorság erőtere sem hiányozhat az életből. Már Balassi, s később a kuruc kalandozók, de olyan felföldi jelenségek is mint Benyovszky Móric - 1741-ben született Verbón bizonyítják. A lengyelek oldalán harcol a szabadságért, az oroszok elfogják és Kamcsatkára száműzik, de megszökik, Párizsba kerül, ahonnan gyarmatot alapítani Madagaszkárra küldik és 1776-ban a sziget királya lesz. Voltak másféle „kalandorok” is. Gondoljunk Vámbéry Árminra, Dunaszerdahelyen született 1833. március 19-én, Körösi Csorna Sándor mellett a másik nagy orientalistánk és utazónk, akit Bokharában talán jobban tisztelnek és többet tudnak róla, mint Budapesten. Ám maradjunk a magyar írás hűségeseinél! Emlékezzünk Rimaszombat szülöttjére, Petőfi barátjára és számos felföldi tájvers és moda költőjére, a hűséges hanvai papra, Tompa Mihályra! O szerzette volt a Bach-korszak magyar zsoltárát, A gólyához című versét, két zárósora lelkűnkbe égetve él: „Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy volt! az is elveszett!” A tájon s a lelkekben úgy váltják egymást a reménykedő, majd nyomott hangulatok, mint a változékony történelmi időjárás kedve és szertelenségei. A régió évszázadaira visszatekintve úgy érezzük, mintha valamilyen módon Reviczky Gyula - született Nyitra megyében Vitkócon - fájdalmas melankó- liája és reménykedő életigenlése borítaná kósza felhőként a táj egét.

Mintha korokon át vajúdna itt az elemi kérdés: Mi a magyar? De valahogy a fel nem tett kérdésre adott választ fogalmazva! Mintha a nemzeti eszme létfilozófiai tételként munkálna az életben, ahogy Petőfinél az Alföld - már-már kérkedő - vállalása, alkotói cél s egyben erkölcsi mementó! Olyan magyartudat, amelyet a táj sugall! Jókaiban munkál tovább, majd Mikszáthban: A „nagy palóc” megidézi a Jó palócokban, majd a Tót atyafiakban, megjeleníti annak létélményét és lélektanát, majd a szepességi városok emberi értékrendjét és törvényeit bogozva A fekete városban, az Új Zrínyiász nemes iróniájában és a Különös házasság finom gúnyában. Szklabonya fia Pesten is, az Országházban is a Felföld embere, más mint a többi, dühösen vitázó kritikus elődök plebejus és bölcs szellemi utóda. Jó, hogy a német beütésű Szepességet említem! Hiszen Krúdy Gyulát semmiképp nem feledhetem. Honnan nála a melengető múltélmény, a felemelő és megszépítő emlékező hajlam? Honnan a familiáris kisnemes és múltba néző polgár költői realizmusa? Bizony, hogy ide, a felföldi tájba s a szepességi városok hangulatába gyö