Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - Bárczi Zsófia: Patkányok (novella)
Bárczi Zsófia gyet sem. Rövidesen úgy ismerték a föld alatti járatokat, hogy akár vakon is tájékozódhattak bennük. Ettől kezdve egyre gyakrabban jártak le éjszaka. A pince földbe ágyazott betonfalai némi védelmet nyújtottak a forróság ellen, őket azonban jobban vonzották a kutatóútjaikat gátoló zárt ajtók. A pince felfedezésétől számított második hét végén törték fel az elsőt. Mögötte ugyanolyan pincerendszer húzódott, mint a másik, a végét pedig ugyanolyan ajtó zárta le. Ettől kezdve az éjszakák megteltek izgalommal, egyik ajtót a másik után nyitották ki, míg egészen szabaddá nem vált a lakótelep alatt húzódó hatalmas járatrendszer. Eleinte még zseblámpát használtak, de idővel a szemük alakalmazko- dott a sötétséghez, és épp oly jól tájékozódtak a zegzugos, kanyargó folyosókon, mint az éjszakai állatok. Lassacskán belakták a pincét, és már csak enni és délelőttönként aludni jártak haza. Az öregemberről azért nem feledkeztek meg. Egyik éjszaka, mikor csapatostul rótták a végeláthatatlan folyosókat, elsuhant előttük egy árnyék. Nem is annyira látták, mint inkább érezték az apró test kisugárzását, a parányi légörvényt, s a benne táncoló port, amit mentében felkavart. A banda vezére egy pillanatra megmerevedett, aztán hosszú napok óta először fel- kattintotta az elem lámpát. Az izzó gyér fényében először a pókhálók árnyéka nőtt fenyegetővé, de némi tétova keresgélés után a fénypászkák befogták a padló liszt- fínom porában sorjázó lábnyomokat. Nem tudták, milyen állatéi lehetnek, mégis úrrá lett rajtuk a vadászat izgalma. Lábujjhegyen követték a nyomokat, amik egy faráccsal lezárt pincerekesz ajtaja alatt tűntek el. A fiúk hangtalanul feszítették fel az ajtót, de a rekeszben sehol sem találták a lényt, amitől a nyomok származtak. Csalódottságukban összetörtek néhány befőttesüveget, aztán rosszkedvűen folytatták éjjeli őrjáratukat a kihalt folyosókon. Egyre hosszabbodó portyáik azonban aznap éjszaka értelmet nyertek. Másnap alkonyaikor, miután némán végignézték, hogy botorkál fel az öregember a lépcsőn, újra bevették magukat a járatokba. De csak odáig mentek, ahol tegnap a nyomokat találták. Ott aztán lecövekeltek, és visszafojtott lélegzettel vártak. Vártak egészen reggelig, de a lény nem tért vissza. Mikor megvirradt, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, aztán egyenként kiosontak a bejárati nyíláson, hogy hazatérve kipihenjék a vadászat feszültségét. Este a szokásosnál korábban gyülekeztek, így még látták, hogy az öregember, mielőtt elindulna szokásos sétájára, kinéz az ablakon, aztán gondosan becsukja, talán az egyre késő esőben reménykedve. A fiúk egymás után nyomakodtak be a résen, s mire az öregember leért a hét lépcsőfokon, ők már elfoglalták előző éjszakai őrhelyüket az egyre sötétedő folyosón. Nyugodtan vártak, mint akik birtokában vannak a végtelen időnek. Hajnalig nem mozdult semmi, csak halk, lassú légzésük emelgette az éjszaka sötétjét, aztán mielőtt az első korai árnyak láthatóvá lettek volna, a bejárat felől surranó léptek hallatszottak. Ok készenlétbe helyezkedtek, visszafojtott lélegzettel emelték fel a kihegyezett botokat, de a lény gyanakvó volt és óvatos, meg-megállt, beleszimatolt a levegőbe, minden bizonnyal érezte az idegen szagokat. Ám úgy tűnik, nem te
