Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Bárczi Zsófia: Patkányok (novella)

Patkányok hetett mást, tovább kellett mennie. Nekilendült hát újra, riadtan és ugrásra készen folytatta útját, s a fiúkat megcsapták a testéből áradó félelem hullámai; minél kö­zelebb ért, annál erősebben érezték, szinte már tapinthatóan, és amikor lecsaptak, talán nem is a kicsiny test köztük elsuhanó árnya vonzotta magához a hegyes bo­tokat, hanem a félelem mágneses erőtere. A test megrándult, a lény földöntúli, el­nyújtott vonítást hallatott, aztán vonaglása ritmusában hörgött és nyekergett to­vább, mintha nem is élőlény lenne, hanem valami pokolszülötte. A kín hangjai egy­re mélyebbről törtek elő, s ahogy a rángatódzó test sejtjeit maga alá gyűrte a fáj­dalom, úgy áradt szét a fiúkban a jóleső izgalom, elseperve a tikkasztó nyári hetek letargiáját. Pár perccel később már diadalmasan törtettek a bejárat felé, a nap első sugarai akkor űzték el a sötétséget, mikor kiléptek a résen, élükön a vezérrel, aki­nek a botjára tűzve még mindig ott vonaglott a vértől iszamos test. Egy darabig ér­deklődve figyelték haláltusáját, aztán megunták. Az öregember ablaka előtt a ve­zér a földbe szúrta a botját. Ki-ki hazatért, hogy erőt gyűjtsön a következő éjsza­kára. Az öreg korán ébredt aznap. Egy kis hajnali friss levegő reményében már reg­gel ötkor kitárta hálószobája ablakát, de a levegő most is állt. Lent, kétemeletnyi mélységben, mintha mégis mozgott volna valami. Először egy darab rongynak vagy gyűrött újságpapírnak nézte. Dohogva kitotyogott a konyhába a szemüve­géért, de nem találta a szokott helyén. Aztán eszébe jutott, hogy talán az ágya mel­lett hagyta, mert előző este, mielőtt lefeküdt volna, még olvasott pár oldalt. Visszaballagott hát a hálószobába. A szemüveg ott hevert a poros éjjeliszekrényen. Az öregember az orrára biggyesztette, és visszacsoszogott az ablakhoz. Addigra a lakótelepen már elömlött a nappali világosság, ám hiába erőltette a szemét, ebből a távolságból nem tudta megállapítani, hogy mit lát. Közben a dolog szinte moz­dulatlanná merevedett, már csak itt-ott futott át rajta könnyű remegés. Az öregem­berben feltámadt a kíváncsiság. Vette a házikabátját, belebújt a félretaposott sarkú papucsba és hívta a liftet. Az utcákon még mindig nem járt senki. Lassan odacso­szogott a dologhoz, és kíváncsian közelebb hajolt. Aztán hátrahőkölt az iszonyat­tól. A bot végén rángó, földhöz szegezett dolog egy anyamacska volt. Még élt. Este a fiúk újra összegyűltek a panelház bejárata előtt, hogy együtt induljanak portyázni. Aznap későbben érkezhettek, mert az öreg már visszafelé tartott esti sé­tájából. Megtört volt és töpörödött, mikor észrevette őket, egy pillanatra meg is tor­pant, aztán mégis áthaladt közöttük. A gyerekek egyike egy szemvillanásnyi időre kinyújtotta a lábát, és már kapta is vissza. Az öregnek ennyi is elég volt, hogy el­veszítse az egyensúlyát. De mielőtt elterülhetett volna a kövezeten, a vezér a hóna alá nyúlt, felsegítette. Egy pillanatra összenéztek. Az öregember motyogott vala­mit, aztán remegő térdekkel elvánszorgott a bejáratig, és eltűnt mögötte. A gyere­kek tisztes távolból követték. Az öreg attól kezdve nem járt esténként sétálni. A fiúk aznap éjjel aránylag gyorsan megtalálták az anyamacska vackát. Az é- hes kismacskák nyivákolása vezette őket nyomra. Hárman voltak, fehér-fekete föl-

Next

/
Oldalképek
Tartalom