Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ kritikai feltárása, a hatástörténet kérdései pedig jobbára el sem hangzottak (Kukorelly Endre. 666 999, 2000, 2000/4., illetve Deréky Pál és Müllner András [http:/webfu.-univie,ac.at] neoavantgardot feldolgozni kívánó projektje). Nem kevésbé volt fontos a prózafordulat íróinak alternatív lírafelfogása, a régi Mozgó Világ és annak kritikusai körében, akik közül többen a rendszerváltás utáni irodalmi élet meghatározó alakjai lettek, és a Magyar Napiéban folytatták kritikai munkájukat, mint például Dérczy Péter és Reményi József Tamás. A nyolcvanas évek második felében (újra) induló Újhold Évkönyv az újholdas költészet recepciós jelen időbe vonásával, az akkori lírai közbeszéddel szemben kínáltak fel nemcsak egy radikálisan más költészeteszményt, hanem a poétikai tudatosság, a formai elemek jelentésességének hagyományát. Az ekkor induló költők közül sokak számára meghatározóvá, poétikai tudatosságuk és igényességük vonatkozásában mindez élővé vált, mint Tóth Krisztina vagy — az irányzat értelmezőjeként és alkotó — Schein Gábor költészetében. A kilencvenes évek elejére már meglehetősen sokféle, egymással versengő poétika, költészetfelfogás van jelen a magyar lírában az addigi hivatalos irodalmi élet viszonylagos homogenitását levetkőzve. Mondjuk, a Szép versek hetvenes-nyolcvanas évfolyamaihoz mérten válik ez látványossá; bár megengedhetetlenül pontatlan és hetyke így ez a kijelentés. A líraértelmezési sémák azonban még mindig arról beszélnek, hogy két nagy vonulat áll szemben egymással napjainkban is: a képviseleti hagyományt folytató és a többféleképpen nevezett másik (Mészáros Sándor: Mi mennyi? Versértés és az új magyar líra, Jelenkor, 1995/1-, Margócsy István -.„névszón ige" Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról, Jelenkor, 1995/1-; Keresztury Tibor: Az öntudat rehabilitálása, A kilencvenes évek magyar költészetéről, Alföld, 2000/2. de ezt az alaphelyzetet feltételezi Menyhért Anna már idézett, az Alföld 2000/12-es számában megjelent összefoglalója is). Magam azt hiszem, hogy ezt a kettősséget a történő irodalom már nem, inkább a kritika önmozgása, hatástörténeti tehetetlensége tartja fenn. Kényelmes tipológiai alapot jelent, és talán a jól hivatkozható szakirodalom okozza, hogy makacsul tovább él. A líraértés sémáit persze a kritika nyelve és képviselt ideológiája alakítja ki, és a kritikusi értésmódok egy ideig még hagyományozni fogják ezt a feltételezett kettősséget. (A líra foltozott hálója) A doctus poéta Weöres Sándor körvonalazta a múlt században a leghatározottabban és a legnagyobb kisugárzó erővel azt a lírafelfogást, amely a líra toldott-foldott, szakadozott szövetét sem eltakarni, sem az ideológia poétikájává tenni nem kívánta. A kortárs kritika nem tudott nyelvi konvenciói alapján ezzel mit kezdeni, ezért az alakváltás poézisát a levethető és újra felölthető szerepek sorozataként értelmezte. Nem a szöveg felől, hanem az alkotó felől igyekezett érteni. Megmentve ezáltal az alkotó romantikus kitüntetettségének státusát. Nem az utánzás, versengés, idézés klasszikus poétikai eszközei felől, hanem az intézményesíthetőség személyes vonatkozásai irányából. Vagyis a szerzői elv felől igyekezett értelmezni a szöveg anyagszerű alakítottságában
