Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Borbély Szilárd: Hét elfogult fejezet a magyar líráról (A Nobel-díj után)
TALLÓZÓ megmutatkozó jellegzetességet. Weöres udvariasan visszaírta ezt az értelmezést költészetébe, ettől a kritika igazolva látta magát. Az idézés, az intertextualitás mint alapvető lírapoétikai eszköz a weöresi költészettel vállaltan rokonságot tartó Esterházy-prózában megjelenik. Ennek nyomán a korszakban az idézés divatjelenséggé válik. Ugyanazt mondani nem ugyanaz. Az idézésben ott rejlő iróniát Esterházy írásművészete — a diktatúra feltételei közt — a szöveg uralhatatlan, a cenzurális, hatalmi tekintet számára ellenőrizhetetlen, aknásított terepévé változtatta. Az intenzív Roland Barthes- olvasás (Roland Barthes: Válogatott írások, Bp., 1976) ezt a gyakorlatot, a szöveg ideológiája felől is értve fölerősíti. Ezzel együtt az idézés prózapoétikai eszközzé és hosszabb időre irodalmi divatjelenséggé vált. Az idézetek gyűjtésének, keresésének és azonosításának a filológiája száraz tudományára emlékeztető archeológiái munkája a késő Kádár-kor ingerszegény világában nagy energiákat köt le. (Legpontosabb és maradandó munka Wernitzer Júlia: Idézetvilág avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője, Pécs, 1994.) Egy dolog azonban nagyon hamar világossá vált: idézni leginkább értelemegészeket, vagyis teljes mondatokat kell. Mondat és értelem, jel és jelentés nem csak végletesen egymásra utalt, nemcsak szabályozott és harmonikus rendek elsajátítását igényli, nemcsak a mondatokban tükröződő mennyei harmónia (Esterházy Péter: Harmónia caelestis, 2000) textuális elsajátítását, hanem etikai tartást is. A galuskásan, igénytelenül és mondatszerű, sőt néha elemi szintaxis nélkül beszélő késő Kádár-korban a mondat etikai tetté minősül. Látszólag paradox módon az Ottlik-kultuszért legtöbbet tevő Örley-kör az Ottlik- vagy Mándy-prózát ezért is értékelte föl. A korszak lírai törekvésein, illetve pályakezdésein mindez nyomot hagy. A kilencvenes években nagy hatású prózaírókká váló Darvasi László, Garaczi László, illetve Szíjj Ferenc korai verskötetei az irónia mint idézet eszközét fordítják vissza a lírapoétikába. A történő irodalom hatással van az irodalomértelmezők fogalomkészletének és ideológiájának kialakulására. Az irodalomtörténeti hagyomány kánonátrendező újraolvasása ekkor, a nyolcvanas évek fordulóján, az irónia jegyében megy végbe többek között Horváth Iván, Margócsy István, Szegedy-Maszák Mihály, Szilágyi Ákos, Szörényi László, Veres András tevékenységében. Az irónia jegyében az értelmezők is természetszerűen inkább a próza felé fordultak. Az elmúlt évtizedek lírájának alakulására kidolgozott javaslatok közül Margócsy István 1994-es pécsi előadását (Margócsy István: „névszón ige”, i.m.) magam ebben az összefüggésben értem. A szó-, illetve a mondatközpontú poétikák leírása alatt könnyen rajzolódik ki vagy sejlik át a magyar líra hagyományának két nagy tendenciája. Nevezetesen egyrészt az, amely a nemzeti sors képviseletében, a küldetés jegyében felfogó költőszerep megalkotását tekinti fő feladatának, illetve a másik, amely valamely autonóm poétika nyelvi megalkotása által kérdez rá a személyes és személy fölötti létezés kérdéseire. De mivel az autonómia feltétele a szabadság, ezért ezek a poétikák folyton újabb és újabb nyelvi arculatot öltenek. A magyar lírakritika hagyományosan a szerzőelvű olvasást támogatja, ezért a második változat, amely leginkább talán Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Tandori Dezső,
