Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - Duba Gyula: Szerelmes földrajzom (1.), (A tájról, hazáról, nemzetről)
Szerelmes földrajzom (1.) Ozsvald igazi lírikus, érzésteli, sajátosan emlékező. Már korai verseiben hitelesen jelenik meg a táj költői képe, a szülőföld lenyomata. Emlékei azonban nem sóhajtozó vágyakozás és nosztalgikus múltidézés formájában jelennek meg, hanem feledhetetlen, mert mélyen átélt valóságként, realista tényismeretként, hiteles esztétikai értékként. Metaforái és szimbólumai sorát gondolativá érlelt impressziók és szürrealista álomképek gazdagítják. Falun szebb a tél című versében „Kucsmát húznak a házak, / este csendes alázat / ül a havas fák tetején.” Pontosan és maradandóan rajzolódik a szülőföldélmény! A zsarnok eszmékkel teli korban szinte szokatlanok emlékélményei és ragaszkodó érzései. Mintha arra utalna, nemzedéke elfogadja az eszméket, de közben a közösségi érzések stigmáit és a történelmi sorsélmények lenyomatát kutatja önmagában. Talán szemükre vethetnénk, hogy a közelmúlttal korán kibékültek! Hogy olyan dolgokért hálásak, amelyek jogokként megilletik őket. Igazságtalan lenne! Aki a jogfosztottság állapotát megélte, utána nagyot lélegzett és sérelmeit magába temetve próbált ismét szabadon élni, előre nézni, emberi módon létezni. Hiszen közben más szabadságkorlátozó intézkedések is történtek. A későbbiekben látjuk majd, hogy a magyar sorsba való beletörődés és a vele való kibékülés, a történelem sötét erőivel való küzdelem, a megmaradás ösztöne által ihletett alkotómunka jellemezte évszázadokon át Felső-Magyarország fél évezredes múltját! A tűréssel és szívós munkával való ellenállás mintegy a táj inspirációja és az itt élő magyarság benső erőtartaléka, a nemzeti lét szellemi öröksége. Már Balassinál érvényes, ami Ozsvaldnál szemléletesen megvalósul. A vonatból nézve „A mohos sziklák otromba lábát / Hernád vize fényesre mossa,” majd a Garam menti Nyári kép-en „Rakott szekerek állnak a kompon; / előttük csendes ökrök pihennek.” Fontos felismerni, hogy ez nem idill! A szülőföldi táj realizmusa, mint Petőfi verseiben. Az emlékező szeretet, melyre az embernek szüksége van, hogy a világ rázúduló nyomását elviselje. S mintha ehhez szüksége lenne emlékeire. Múltja táplálja jelenét, jövőképe bizonytalan. A kisebbségi ember sorsától kapta osztályrészül, hogy nehezen felejt! Ha önkényt rejt a kényszerű formák kalodájába és engedelmesen igyekszik hasznossá válni, akkor is csupa emléket talál, önmagát keresve! Helyzete eleve kételkedésre buzdítja. Ozsvald esztétikai okokból keresi a harmóniát, az elhagyott Csordakút láttán mégis felmerül benne a kérdés: „Meghalt a pásztor, kiszáradt a kút./ Mit kérdez engem, kései tanút?” S amikor egy (ismeretlen) vándor nyomán, tört csapáson jár, megérinti a kínzó kétely: „Lehet, célomhoz sose érnék, / a süppedő hó betemetne,/ de nem marna soha fájó szégyen / — úgy halnék meg, utat keresve.” Nem a költő tehet róla, hogy a hangulatai és tájélményei nyomán születő metaforák és szimbólumok az elvont gondolatok felé vezetnek, hanem inkább a sorsa okozza. Olyan élményei, melyekben önmagát keresi, mint ahogy a tájban is. Az érdesebb hangú Tőzsér Árpád első kötetében (Mogorva csillag, 1963) ilyen hangulatra találunk, miután „csillagok közt” tölti az éjszakát A Kis-Krivány alatt című versben: „Fekszem a hazámban,/ jobb karom a párnán./ Nem mozdulok, mégis mintha / a falumat járnám.”, bár messze került tőle, hiszen „kuszáit az én sorsom, mint a / beteg bárány szőre.” Az ötvenes években hit és kétellyel átszőtt drámaérzet vajúdik líránkban.
