Irodalmi Szemle, 2003

2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Anton Marec: Az a nyavalyás 67 fillér (novella, Vércse Miklós fordítása)

Anton Marec

Az a nyavalyás 67 fillér

A júliusi zárás tulajdonképpen már készen volt, csupán az „Anyag és áru” oszlop 45. sorában mutatkozott 67 fillér hiány, s az elmúlt órát azzal töltötte, hogy megpróbálja a különbözeiét könyvelésileg kiegyenlíteni.

S akkor kopogtak az iroda ajtaján. Félretolta maga elől a nyomtatványokat, s a hegymászónak, aki bejelenteni jött, hogy társát halálos baleset érte a Fekete-toronynál, azt mondta:

— Vidd a holmid a szobámba! Szárítkozz meg és pihenj le...

Még mindig esett. A Hosszúárnyak-völgye fölötti alacsonyan szálló felhőkből kitartóan hullott az eső, A környező hegycsúcsok falain lezúduló vízfolyások ökölnagyságú szikladarabokat sodortak magukkal. Lábuk alatt az ösvény hol eltűnt, hol előbukkant ismét. A mentőfelszereléssel megrakott férfiak feljutottak a törmelékkel teli horpadáson, túljutottak a lépcsőzeteken is, és a sziklás bordázaton kapaszkodtak az északi falhoz. A halott hegymászó a keskeny sziklapadon feküdt, agyveleje a környező sziklákra loccsant.

Feltornázta magát hozzá, lefogta a halott meredt szemét, és a fején tátongó sebet betömte gézzel.

Aztán a szállítóponyvába csavart holttestet a többiek segítségével a fal tövébe engedve, átvonszolták a sziklákon, és a hordágyon a menedékházhoz vitték. Az emberek, akik órákon át ott ácsorogtak és figyelték a mentést, csalódottan oszoltak szét. Könnyekre, vérre és férfias megnyilatkozásra vártak, de a mentésben résztvevők egyikének sem volt egyetlen szava sem.

A halottat az istállóban a szalmára helyezték.

Visszatért a menedékházba, de a hegymászót, aki a szerencsétlenség hírét hozta, nem találta a szobájában.

— Elment — mondta a szakács. — Elment, még mielőtt feljutottak a barátjáért. Úgymond, nem szeretné elrontani hegymászói karrierjét ilyen kellemetlen emlékkel.

Száraz ruhát vett magára, megivott egy csésze rumos teát és indult az irodájába. Az ajtó előtt egy harminc év körüli asszonyka várt rá a kislányával.

— Stefan, ön bizonyára nem ismer engem — mondta bocsánatkérő mosollyal.

Valóban nem tudott visszaemlékezni, honnan ismerhetné.

— Sosem találkoztunk még, de én nagyon ismerem. Olvastam önről az újságokban és a tévében is láttam.

Visszaemlékezett néhány üres beszélgetésre, amelyekre hagyta magát rávenni az újságíróktól. Már rég megbánta és próbálta elfeledni.