Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Anton Marec: Az a nyavalyás 67 fillér (novella, Vércse Miklós fordítása)
Az a nyavalyás 67 fillér Hasonló mosollyal reagált, mint előbb az asszonyka. Tudja, sokáig voltam beteg, volt időm az ilyesmire. Három hónapig feküdtem a kórházban, sokszor kaptam vért is. Többnyire a magáét! Megkérdezte az asszonyt, honnan tudja ezt olyan bizonyosan. — Kérésre elárulják a betegnek a véradót. Megkérdeztem és megmondták a nevét és címét. — Aha! Megint csak nem tudta, mit szóljon. Ezt is olyan természetesnek tartotta, mint azt, hogy elmenjen az északi falhoz a halott hegymászóért. Évről évre eljárt véradásra, hogy teljesítse fogadalmát, amit a szenvedő édesanyja betegágyánál tett. — Megmentette az életemet. — Ki? — A maga vére! — Aha! De hát az nem is olyan biztos. Ha nem az én véremmel telt palack lett volna ott, bizonyára akadt volna másik. — Lehet. De akkor az öné volt ott. Nem tartja különösnek? Azon tűnődött, hogyan vessen véget ennek a beszélgetésnek. — Már rég meg akartam köszönni önnek. Elmentem a falujába, de nem találtam ott. Azt mondták, ritkán tartózkodik otthon... — Ilyen a foglalkozásom... — Arra nem mertem vállalkozni, hogy elmenjek abba a menedékházba, ahol ezelőtt dolgozott. Csak most, hogy átvette ezt. S tényleg, hogy tetszik? — Igyekszem. Majd megszokom. — Bizonyára néha sajnálja azt az előbbit. — Arra nincs időm. Eszébe jutott a 67 fillér, ami a havi zárásból hiányzott. A fenébe is, hol hibázhattam? Adok a hölgyeknek a vállalatnál százszor ennyit, csak ne kelljen amiatt a néhány garas miatt átdolgoznom az egész zárást! — Nem tartom fel? — kérdezte az asszony. — Át kell dolgoznom a havi zárást — mondta meg az igazat. — 67 fillér hiányzik. A vállalatnál egyesek a csőd jeleként magyarázhatnák. — Elnézést, csupán meg akartam köszönni önnek. Kezét nyújtotta az asszonynak. Bement az irodába. Fellélegzett. Biztosra vette, hogy sikerül a végére járnia, mielőtt még besötétedne. Nem szívesen kocsikázott sötétben a rossz hegyi úton. A hibát azonban nem találta meg. Hadd törjék rajta a fejüket az okosabbak, mondta magának végül, és a nyomtatványokat beletette az irattartóba. Aztán fölpakolta a terepjáróra az üres söröshordókat, a használt ágyneműt és a szállítóponyvába csavart hegymászó hulláját. Begyújtotta a motort, betette a sebességet, s amikor már indult volna, valaki dörömbölni kezdett a terepjáró ajtaján. Kinyitotta. — Nem haragszik, ha megkérem valamire? Meglepetten nézett az asszony arcába, akivel két órával ezelőtt az iroda ajtaja előtt beszélgetett.
