Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A különbségek iránti érzékenységről (Grendel Lajos születésnapjára)
Jubilánsok köszöntése gyorsan, mint az irodalmár ítéletei. Bárki tapasztalhatja, hogy a meglátásokat és a vélekedéseket - különösen, ha történeti jellegűek - mily gyorsan átírja az idő (vagy kevésbé patetikusan: egy másik irodalomtörténész). Az irodalomtörténet nemcsak újraírható, hanem szükségképpen újraírandó. Sőt az sem kizárt (bár a gyakorlat ezt nemigen igyekezett alátámasztani), hogy egyszerre több, egyaránt érvényesnek mondható irodalomtörténeti kánon is létezhet. Grendel is hangsúlyozza ezt A tények mágiájában, amikor arról beszél, hogy minden irodalomtörténeti korszakot a beszédmódok egyenrangú pluralizmusa jellemez Azt nem tudom eldönteni, hogy léteznek-e objektív irodalmi folyamatok, amelyeknek megfigyelése és leírása az irodalomtörténész elsődleges feladata lenne. Azt viszont elképzelhetőnek és védhetőnek tartom, hogy az irodalomtörténész is olvasó, aki (legalább) húsz-harminc év távlatából megteheti, hogy rendszerezi az általa elolvasott műveket, s azokat vagy egy metonimikus láncra fűzi, vagy megpróbálja feltárni a köztük lévő metaforikus kapcsolatokat. Mivel a különböző irodalomtörténészek különböző látószögből lát(hat)ják a jelenségeket, az általuk konstruált irodalomtörténet(ek) is különbözőek lehetnek. A perspektívák nem redukálhatok egymásra, mivel részben az irodalomtörténész választásának, részben pedig a hagyomány kényszerítő erejének eredményei. A szükséges időbeli távlat és az azóta lezajlott prózatörténeti események talán feljogosítanak arra, hogy kísérletet tegyek Grendel első regénye, az Éleslövészet ideiglenes irodalomtörténeti helyének kijelölésére. Grendel Lajos írásművészetének megítélése — többek között a kánonok interferenciájának köszönhetően - nehézségekbe ütközik. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején írt művei kettős igénnyel lépnek fel. Egyrészt olyan elbeszélőmód kimunkálásáról árulkodnak, amely már jelzi a szövegvilágok közötti tájékozódás megváltozott irányait és a próza megújulása felé mutat. Másrészt egy regionális kondicionáltságú beszédforma kialakításáról, amely nem szakad el teljesen a (cseh)szlovákiai magyar irodalom hagyományaitól, finom írói érzékkel átvállalva belőle mindazt, ami átörökítésre érdemes. Ezzel indokolható az a megkülönböztetett figyelem, amelyben mind a magyarországi, mind a szlovákiai magyar kritika által részesült. A két, igencsak eltérő alapú kánon versengését az egyik részről az értelmezői nyelv hatékonysága, a másikról a korszerű eszközök teljes hiánya egy időre eldönteni látszott. Grendel műveinek értékelését, illetve irodalomtörténeti helyének kijelölését a magyarországi recepció végezte el. Eszerint Grendel prózája Mészöly és Esterházy árnyékában bontakoznék ki. Az így kialakult kép azonban leegyszerűsítettnek tűnhet. Az önnön legitimációjáért küzdő szlovákiai magyar kritika a kilencvenes években a kánonok policentrizmusára hivatkozva a Magyarországon kívül született művek integráló szerepét hangsúlyozza. Tőzsér Árpád például igyekszik kiragadni a posztmodern kánon Szküllája és Kharübdisze közé (mögé?) szorult Grendelt, amikor azt mondja: Grendel frissítésként hatott a puszta szövegszerűségben fuldokló (vagy inkább lubickoló?) magyarországi prózára. (...) ...három kisregényével elsőnek teremtett egy olyan teljesen új regényformációt, amely egyszerre szöveg- és világszerű,
