Irodalmi Szemle, 2003
2003/5 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Az első költőnk (Dénes György nyolcvanéves)
Jubilánsok köszöntése semmi útmutatás és jó tanács, mindezek irodalmunk indulásának is a jellemzői. Irodalmi pályázaton tűnt fel, Pozsonyba hívták, egyszerre kellett a magyar költő. Amikor 1954-ben a fővárosba kerültem, ő már — s egészen nyugdíjaztatásáig — a szlovák rádió magyar szerkesztőségének irodalmi szerkesztője. Később — 1957-ben — magam is riportere lettem a magyar adásnak, Nagy Jenő és Dénes nyújtott segítő kezet, körükben otthonosságot érezhettem, mint amikor a tapasztalatlan utazó csendes révbe ér és hányattatások után biztonságot érezhet. Tanulmányt lehetne írni, értékes disszertációs munka is lehetne, hogy a rádió irodalmi rovata Dénes György vezetésével mint segítette irodalmunk gyökérverését és fejlődését. Számosán vannak, akik az ő szerkesztői figyelme folytán tért és közlési lehetőséget találtak, alighanem mindenki közülünk. Posztja fontos hely volt, s szerkesztői munkája termékeny, az ő révén érezhettük, hogy az író művét nemcsak írásai jelentik, hanem őt magát is, a közéleti embert! Első könyvében szinte csak a formaérzéke biztató. Bizonyára a kötet szerkesztőjének is része lehetett benne, hogy csupa programszöveg, eszmei sémái, papírízű vallomás került bele. De már a második könyvében — Kék hegyek alatt, 1955. — olyan hangon szól, amely líraian közvetlen, személyes és érzésteli! Későbbi hangvétele, elégikus énje jelentkezik bennük, s még időben, hogy később költészet legyen belőlük. Dénes költészete nem újító, mégis sajátos és egyéni. A szépség megsejtését és alaktalan vágyakat érzünk benne, igaz életszemléletre való törekvést. Annak példáját, hogy tanultuk íróként látni a világot! Talán ösztönös formaérzéke keltette — akkor már harminc- egynéhány évesen — a dolgok esendősége és az elmúlás megsejtése felett érzett rezignációt, már-már bánatot. Ami aztán néha kesernyés iróniában, máskor nosztalgikus sóhajban, s a legtöbbször elégikus őszi hangulatokban nyert formát. Személyes lírája jócskán pesszimista, mégsem lemondó költészet. Alapjában romantikus, életigenlő belenyugvás fűti. Az Utópia című verséből idézve: „Folyókon úsznék: csodahajó,/ s bordán paskolna a jó / meleg szemű, zöld víz-kacaj,/ és úszna a part, és szállna a dal.” Valami megfoghatatlan után való vágyakozása azonban — a Betűk című verse árulja el — nem anyagi, hanem szellemi természetű. „A holt betűkből életre kelve,/ lelkembe suhan ezer ragyogás./ Mi lennél szívem e fény nélkül?” Kívülről nézve sosem látványos a felismerés, hogy Dénes György azóta is az irodalom bűvöletében és a vers igézetében él. Kezdetben ösztönösen, önfejlesztő szorgalommal tapogatózva és keresve, mintegy az autodidakta írástudók osztályrészeként, bizonytalanul, mint amikor a homályból váratlanul világosságba jutunk, és a fény, habozóvá téve elvakít, ám egyre tisztábban látunk, mind magabiztosabban. Lírai megismerésvágy munkál benne, érzéki alkat lévén, a világ érzés, látvány és titok számára, olyan rejtély, amelynek a kibontását nem elvonatkoztatva keresi, hanem mintha mindent megszeretne benne tapintani. Elégikus létszemléletével egyben formai biztonságát is megteremtette, önmagára talált, mire „ezüst hajszál akadt a fésűn...” Gyermekversei nem kevésbé fontosak. Van, hogy egészen bravúrosak. Gyereknemzedékeket nevelt velük. Megkapóan egyszerű ritmust és dallamosságot, játékos humort és ötletesen ízes népiséget tanulhattak belőlük. Bőven tartalmazzák a
