Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az írás mint játék, határsértés és bátorság
KÖNYVRŐL KÖNYVRE többségében nem válik a szépirodalmi szöveg részévé. Ráadásul a jelenleg regnáló irodalomelméletek is általában csak a címmel (mint szövegszegmenssel) kezdik az olvasást, a szerző neve nem válik az értelmezés meghatározó részévé. Nos, Ficsku esetében a szerzői név szinte kikényszeríti, hogy helye legyen az értelmezés menetében. Első kötetének, A videodisznók esete és más történetek (1995) című elbeszéléskötetnek a szerzője Ficsku Pál, míg a paratextus írójaként Gyulai Csaba szerepel. Az Élni három nővel (1997) című második kötet címlapján szerzői névként szintén a Ficsku Pál név szerepel, míg a Gyulai Csaba név a legváltozatosabb pozíciókban tűnik fel: a címadó novellában a narrátor neveként, a Kénytelen-kelletlen című novellát neki ajánlja a szerző, a Murvai Julianna szerzői neve alatt szereplő Csaba gyermekkora című írásban pedig a címszereplő neve lesz, amely azonosítódik a Ficsku Pál névvel. A Szakbarbárok (2002) esetében hasznos lehet az ecói felosztás alapján elkülönítenünk az egyes szerzőtípusokat. Bár expicit módon nem bukkan fel, a mű empirikus (azaz életrajzi) szerzője Gyulai Csaba (hiszen a Ficsku Pál írói álnév). A narrátor (vagyis az elbeszélő) a Szakbarbárok szövegeinek „én”-je, amely A Jóisten rosszkedvű álmai című elbeszélés/fejezet egyes részeiben Kerkó János, a Cégély Vendel-féle malacfalu egyes bekezdéseiben Cégély Vendel, illetve a „nagy kan gyesznó”, Az oltott mész íze egyes passzusaiban megint csak Kerkó János, míg a Szakbarbárok utolsó „fejezetét” alkotó Csend. Életek, szövegének narrátora Lázár Vilmos, az aradi vértanú. A Ficsku Pál nevet az ecói belátások tükrében célszerű annak a „névtelen hang”-nak a számára fenntartanunk, amelyet Eco „mintaszerzőnek”, a klasszikus esztétikai elméletek viszont stílusnak neveznek. Ez lehetne a sajátos „Ficsku Pál-os”, „ficskus” stílus ikonja, amely az első Ficsku-kötet első szavától jelen pillanatban a Szakbarbárok utolsó szaváig tart. (Csak érdekességként említem, hogy a kötet még ezt a hármas felosztást is megfejeli azzal, hogy - teljesen váratlan és nem szokványos módon - a borítón egy negyedik pozícióban is szerepel a szerző neve. A Szakbarbárok kiadójának neve, a Pufi Pressz ugyanis az életrajzi szerző becenevét rejti - lásd a Kénytelen-kelletlen című elbeszélés információját az Élni három nővel című kötet 23. oldalán.) A Szakbarbárok értelmezésének elején tehát éppen az válhat érdekessé, hogy miben érhető tetten a Ficsku által képviselt stílusminőség, illetve hogyan viszonyul a negyedik Ficsku-kötet az eddig megismert „mintaszerzőhöz”, poétikához. Ennél a pontnál olvasásunk H. Nagy Péter - a szerző első kötetéről szóló — fontos tanulmányának azzal a megfontolandó állításával találkozik, amely szerint Ficsku első kötete „számos ponton olyan olvasói stratégiákat hívhat elő, melyeknek recepciós képleteit akár teljesen eltérő kondíciók jellemzik”. Ficsku szövegei valóban arra a tapasztalatatra vezetik olvasójukat, hogy a szöveg nem önmagában véve referenciális vagy fiktív természetű, hanem az olvasás/olvasásunk teszi azzá. Azaz a szövegek leginkább olyan lehetőségei mutatkoznak meg az olvasás során, amelyek magából az olvasásból következnek. Ficsku szövegei azzal tűnnek ki, hogy tudatossá teszik, pontosabban egymás ellenében tudatosan játszatják ki önmaguk referenciális és intertextuális lehetőségeit. Nagyszerű példája ennek a Szakbarbárok narráció-
