Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az írás mint játék, határsértés és bátorság
KÖNYVRŐL KÖNYVRE jának egyik indító mondata: „Ha az utazó 1849. július 30-án a Magyar Királysághoz tartozó Gömör megyei Felsődisznósdon haladt volna át, s útját nem folytatja sem Putnok, sem pedig Csépánydaróc felé, s miután a Vén Tulok nevű fogadóban megiszik néhány meszely bort vagy korsó sört, s hogy az út porát lerázza magáról, nem elégszik meg a fogadósné által felajánlott forró vízzel teli dézsával, a fogadó mellett letér az útról, le a völgy felé, a környékbeliek által csak Kénesnek nevezett pocsétásig, akkor különös dolgokat láthatott és hallhatott volna.” (7.) A konkrét hely- és idővonatkoztatásokat ebben a mondatban már-már ironikusan halmozó elbeszélő később teljesen magára hagyja az olvasót, azaz kiderül, a szövegnek ezen a pontján (is) a referencialitás mint csapda lépett működésbe. A kötet végén aztán, a nyelv polifonikusságának és a textuális emlékezet megdöbbentő bizonyítékaként újra felbukkan az idézett mondat, s ezzel a szöveg intertextuális konnotációit erősíti: „Ha az utazó 1999- október 6-án a Magyar Köztársasághoz tartozó Gömör megyei Felsődisznósdon haladt volna át, s útját nem folytatja sem Putnok, sem pedig Csépánydaróc felé, hanem megáll a falu központjában levő Vén Tulok nevű kocsma előtt, különös dolgokat látott volna.” (116.) A két idézet pedig olyan narrációs keretként is értelmezhető, amely a feltételes módú megfogalmazás révén az elbeszéltség állapotába utalja a későbbiekben megtörténő, illetve a megtörtént eseményeket. Ez a megoldás az értelmezés szabadságának és egyúttal végzetes nyelvre utaltságának kérdését veti fel, figyelemre méltó keretet biztosítva a narráció menetének. Fikcionalitás és referencialitás többszörös áttételeken megvalósuló, ironikus játékba hozása mellett a Ficsku-szövegek másik jellegzetessége „a köznapi beszédfordulatok” (Bazsányi Sándor), a hétköznapok „esetleges” nyelvének (Váradi Péter) beemelése a szépirodalomba, azaz a „nyelvi polifónia” (Horváth Györgyi), a szövegek „elegyes masszája” (Bazsányi Sándor). A Szakbarbárok szövege csak tovább erősítheti azt a vélekedést, amely a Ficsku-szövegek hatásának egyik biztosítékát az eltérő nyelvi tartományok ütköztetésében, illetve az eltérő nyelvhasználatok implikált jelentéseinek egymást destruáló, jobb esetben dekonstruáló erejében látja. A regionális köznyelvek irodalmi nyelvként való felhasználása valószínűleg termékeny írói koncepció része lehet éppúgy, mint az archaizálás, és Ficsku negyedik kötetében is találhatunk példát az efféle késztetésre. A nyelvi kontamináció egyetemesnek tűnik (korai paparazziként lép elénk Jean Taffarel és Michael Cannabare, a szabadságharc idején Magyarországról tudósító két újságíró; „gojkómiticsek” esznek teknősbé- kalevest Lenin városban; „kisjézus, cumi, fabulon”, „isten háza, terrror pláza” - néhány jellegzetes alcím a kötetből). Másrészt viszont sikerületlennek érzem az olyan, a szöveg jelentései szempontjából számomra indokolatlannak tűnő, csak gegként, poénként értelmezhető nyelvi egybeeséseket, fonológiai alakzatokat, mint a synizesis alakzatát mozgásba hozó biedermeier - Bíder-Májer, vagy az ectasis alakzatával élő tölgyfa - tőgyfa szópárt. (Bár ez utóbbi az első Ficsku-kötetben - más kontextusban - többletjelentést hordoz A Kerkó Jani nyaral című elbeszélésben.) Bazsányi Sándor figyelt fel a második Ficsku-kötetre jellemző „mozaikos-törmelékes szerkesztésre”, amely a negyedik kötet, a Szakbarbárok esetében talán
