Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az írás mint játék, határsértés és bátorság
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kötetben, úgy a dráma és a színház, másrészt az irodalom és a fordítás, az irodalom és a kultúra ... stb. viszonyának értelmezésében; — az irodalomelméleti kérdések (kánon, transzlatológia, katarzis... stb.) tisztázása a kezdetektől magában hordja a viták sorozatát, amely jelenünkre annyira felerősödött, hogy szinte már válságot teremt - az egyértelmű értelmezést és megértést az irodalomelmélet és műfajelmélet fogalomrendszerének megújítása biztosíthatja; — az irodalom strukturalista, szemiotika és informatikai vizsgálódási eljárásai akarva-akaratlanul is bizonyítják, hogy a tárgyilagosság és tudományosság igénye mellett figyelembe kell venni a befogadó szubjektivitását is. Az objektív és szubjektív kettősége (és egyben oppozíciója) a művészetekben és az irodalomtudományban - s főként a művészet- és irodalomkritikán belül- az eddigieknél nagyobb hangsúllyal veendő figyelembe, melynek következtében az értékítélet is elfogadhatóbbá válik; — az irodalommal összefüggő rendszerek és alakulatok kutatása egyértelműen irodalomtudósi munka, de úgy véljük, hogy fontos szerepet játszik benne a nyelvtudomány, az esztétika, a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a történelem és további más társadalomtudományi és művészettudományi területek szakembereinek véleménye; L. Erdélyi Margit legújabb kötete érzékenyen reagál jelenünk irodalmi kontextusainak kiemelt lehetőségeire és előlegezi az interpretációkban időszerűen és szükségszerűen megjelenő motívumok szempontjait. (IJ ni verzita Mateja Béla, Filologická fakulta, Banská Bystrica, 2002) Németh Zoltán Az írás mint játék, határsértés és bátorság Minden irodalomkritikának, amely értékek mentén konstituálódik (és vajon van-e kritika, amely nem ezt állítja magáról), illik számolnia azzal a ténnyel, hogy tárgya folyton a szépirodalmi szövegen túli tartományokba vezeti. Mindenféle olvasást már megelőz és bizonyos mértékig feltételez az az olvasási technika vagy attitűd, amelynek az olvasó birtokában van, az a szépirodalmi kontextus, pontosabban annak hierarchikus rendje, amely az elemzésre váró szöveget körülveszi, az a kritikai visszhang, amely az illető szerző eddigi köteteit kísérte, és azok a kijelentések (az irodalmomra vonatkoztathatóság legtágabb értelemben vett peremvidékeiről), amelyek egy lehetséges értelmezésben az olvasás számára kiaknázhatóak. Miért szükséges Ficsku Pál legújabb, negyedik kötete kapcsán tudatosítanunk a szöveg sosem egységes, hanem folyton elkülönböződő természetét? Mert Ficsku négy kötetében éppen a szöveg lehetőségeinek egymás ellenében történő kijátszásával, a szöveghatárok lebegtetésével, a nem szépirodalmi szövegtartományok szépirodalomba vonásával, egyszóval a szépirodalmi jelentés kitágításával találkozhatunk. Legérdekesebbnek ebből a szempontból a szerzői névvel folytatott játék tűnik. A szerzői név az esetek túlnyomó
