Irodalmi Szemle, 2003

2003/4 - Horváth Péter: Béres úr és a fekete párduc (elbeszélés)

Béres úr és a fekete párduc

Béres úr nem tudta, mit is kérdezzen először.

Mire eldöntötte, Einstein ismét felszívódott.

Elolvasta az előző nap gyártott jeleneteit, és elsírta magát. A jelenetek mintha a Holdon játszódtak volna. Nem volt hozzájuk semmi köze, noha ő maga írta mindet, az elvárásoknak megfelelően. Ráadásul minden jelenetet tizenhárom variációban skicceit fel, hogy a legsikerültebbet küldhesse el a stúdióknak. Nem tudott választani a vázlatai közül. Egyik változat ezért rossz, a másik azért. Az egyikben ilyen értékek lappangtak, a másikban másfélék. Vergődött a bőség zavarában. Végül, ahelyett hogy folytatta volna az érdektelen sztorikat, újabb változatot gyártott a korábbi jelenetekből. Éjjel fél háromkor a végsőkig elcsigázottan és elkeseredetten levackolódott a padlásszobájából, lezuhanyozott, és lefeküdt alvó felesége mellé, a hatalmas, kényelmes családi ágyba. Reggel összetörtén ébredt.

Sokszor megpróbálkozott azzal, hogy Horváthot ebben is lepipálja. Hajnali ötre állította be az ébresztőórát. Nem ébredt fel a vekker hangjára. Másnap megpróbált éberebben aludni. Fél tízkor arra ébredt, egyedül fekszik a hatalmas családi ágyban. Papucsba bújt, átbotorkált a konyhán, benyitott a fürdőszobába. Felesége, aki egyesítette minden Vénuszok szépségét és báját, a kádban állva hajlongott a szivárvány színeiben szikrázó vízsugár alatt. Dudorászva szappanozta csudás tagjait. Csípője olyan volt, mint a willendorfi Vénuszé. Válla és karja a milói Madonna arányait tükrözték.

— Jó, hogy jössz — szólt a nőstény. — Megmosnád a hátamat?

Béres úr nekilátott. Szerette, ha megmondták neki, mi a dolga. Szivaccsal beszappanozni egy női hátat, majd gyengéden lemosni róla a szappanhabot. Kiválóan teljesített.

— Vakard is! — szólt a nő. — Ne ott, tudod, hogy azt nem bírom. Lejjebb, a lapockám alatt.

Béres úr készségesen vakart. Lám: ez is megy neki. Hátmosásban és -vakarásban profi. De hát miben nem az? Világéletében jól érzékelte a kor kihívásait, s ha nehézkesen is, de még időben fordult feléjük. Mindent megoldott. Amikor Budapesten felértékelődtek a lakótelepi lakások, mert a kertes családi házakban lakó népesség vészesen elöregedett, s az anyókák nem tudták fizetni a házadót és a drága fűtést, a papuskáknak nem volt erejük havat lapátolni a ház előtt, vagy összegereblyézni és elégetni az avart — Béres úr idejében lépett, s lakótelepi otthonát kertes házra cserélte. Amikor a kifosztott proletár fájdalmairól daloló mégoly modern hangvételű költemények piaca pangani kezdett, ő azonnal váltott, s a hadsereg mindennapjait bemutató elbeszélésekkel lépett piacra. Miután ez is befuccsolt, átnyergelt a rockoperákra, tévé- és rádiósorozatokra. A csatornák eleinte kapkodtak utána. Egy igazi költő, akinek neve volt! Prózát is írt, könyvei vannak! Ám mostanában a csatornák valahogy felmagasodtak. Senkiházi stúdióvezetők és kékharisnya dramaturgi nők, akik korábban szinte udvaroltak neki, s jeleneteit az egekbe dicsérték, mostanában flegmán fogadják, sőt, megesett, hogy a névtelen szerkesztők átírták egyes folytatásait! Legutóbb — ám ezt övezze a titok sűrű fátyla — burkoltan ugyan, de megfenyegették, ha még egyszer