Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre ra lelnek a dráma műnemében, pontosabban a várható színpadi/rendezői kreációkban. A relativizáltan ábrázolt életvalóságok - minden ellentmondásosságuk ellenére —, a harmonikus egységet célozzák meg, s ez az szándék műnemek és műfajok függvényében lesz kellően motivált, akár a formaelemek szervezőelvét, akár a szöveg szervezőelvét tekintjük. Szépségeszménye a díszítő elemek kultuszában, a dekorativitás felerősödésében, a felfokozott hangulatokban mutatkozik meg, s ezek gyakran elhatárolt ellentétes állásokat mutatnak a szubjektivitással, a szecessziós életérzéssel, az énkultusszal összefüggésben. Mindezek kivitelezései - a szöveg és a jelentés szintjén — a végtelenségig áramló, indázó, ellentétező szerkesztési eljárások, a „variatív ornamentika” művészi rögzítései. A szecessziós dráma modelljében elsődlegesen a szövegszint vizsgálata nyújtja a lényegi felismeréseket — pontosítva -, a keret és a főszöveg egységeiről van szó. A dráma szövegszintje a nyelvi megjelenítés szintje, amelynek minden eleme jelentőséggel bír, így a keretben a cím, a műnemi és műfaji besorolás, a szereplők nevei, a prológus, az epilógus, az előjáték, szekundér jelleggel pedig még a szerzői utasítások is. A dráma főszövege dialógusokban, monológokban, monologikus párbeszédekben szerveződik, amelyhez (az utasításokban) nyelven kívüli kommunikatív elemek is társulnak. A szegényes cselekmény és a lirizálódás eszközei - a szöveghez képest - másodlagos helyzetben figyelhetők meg e drámamodell darabjaiban. Az ábrázolt szint részei (a szereplő, a történet, a struktúra) a szecessziós drámában sajátos vetületként jelenítődnek meg. A modern dráma ellentmondásosságait leginkább az interperszonális kapcsolatok működése mutatta fel (lásd Peter Szondi elméletét), ugyanezek a szecessziós drámában az alakok elvonatkoztatottságában nyernek kifejezést, a szereplők tehát nem „valóságos” emberek, hanem megszemélyesített absztrakciók, akik itt rendre egy allegorikus paradigma rendszerében jelennek meg. Mindezekkel összefüggésben fogható fel a cselekmény fogalma, mivelhogy a szereplőkre kötődve mind a tettorientáltságban, mind a célirányultságban hiányokat mutat ez a drámafajta. Összegezve tehát: a szecessziós drámaszöveg alakítja a dráma történetét, cselekményét. A szecessziós dráma struktúrája a keret, a főszöveg, a cselekmény, a szereplők és a történet időbeli és térbeli összekapcsolásából teremtődik meg. A struktúra kapcsán elmondhatjuk, hogy a drámabeli kulcsjelek, a cselekmény és a történet tagolása és a belső esztétikai szimbolizmus érvényesülése hozzák létre az alkotások szecessziós üzenetét. Az elemzésre szánt drámák a magyar szecesszió első korszakából valók (1890-1912), nevezetesen a prózaíró Szomory Dezső, a drámaíró Molnár Ferenc, s a lírikus Babits Mihály egy-egy műve mellett döntött a szerző. Szomory Dezső Péntek este című egyfelvonásos drámája 1895-ben íródott Párizsban, s 1896-ban mutatta be a Nemzeti Színház. Sájter szemléletesen elemzi a művet, elsőként a nyelvi megjelenítés szintjét, a drámai szöveg minden kategóriacsoportját: a keretet, a főszöveget. Ezeken belül a címet, a műfajt, a neveket és a szerzői instrukciókat is körültekintően vizsgálja, majd a monológok, a monologikus párbeszédek uralkodó jellegére tér ki, továbbá a dialogikus részek sajátos funkcionáltatását taglalja, és külön alfejezetben foglalkozik a hat
