Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Sajátos értékek a drámában 82 Szalay Adrienn: „Szeretném, ha Isten kicserélne minkeť 86 Demján Adalbert: Irodalmi és nyelvi interpretációk
Könyvről könyvre jelenet cselekményének felvázolásával. Az ábrázolt szint kategóriacsoportjait (a szereplő, a történet és a struktúra), ezek jellemző jelrendszerét egy zsidóközösség világnézeti, magatartási, viszonyulási rendjét és szokásait a replikák felfejtése által láttatja a kontextusban. Molnár Ferenc drámája, A testőr 1910-ben született és még ugyanabban az évben bemutatásra került a budapesti Vígszínházban. Sájter Laura kellően megindokolva vizsgálja a háromfelvonásos vígjátékot, amely már műfaji besorolása által is elütő, könnyedebb esztétikai élményt ígér a befogadónak, mint a fentebb említett Péntek este. Molnár Ferenc drámatechnikai eljárásai sokunk számára ismertek, ezért nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért vonzották a korabeli és miért vonzzák a mai színházi nézőt. Ebben a fejezetben a dráma részletező feldolgozását találjuk, amikor is először következetesen a dráma szövegével, a nyelvi szint megjelenítésével foglalkozik a szerző. A drámai keret, minden egyes összetevőjével hiánytalanul jelen van ebben a műben, noha egyéb esetekben ez nem mindig jellemző. A foglalkozásnévnek megfelelő cím (A testőr) többcélzatúsága mutatja a dekorativitásra való hajlamot, s elindítja a denotativ jelentésre építő, pozitív és negatív hatást egyaránt érvényre juttató asszociációkat. A további alakok neve is foglalkozásnév: A színész, A színésznő, A kritikus, A mama, A szobalány, A hitelező, A páholyosnő, következésképpen az általános magatartásformákat meghatározó jegyek jutnak érvényre a karakterekben, az események helyét tekintve pedig többnyire színházi környezetben, illetve egy polgári szalonban játszódnak a jelenetek. Feszültségteremtő tényező a mű során a direkt módon érvényesített kettős kommunikációs rendszer, amely a vígjátékiságnak a manifesztációja is, s esetünkben a „játék a játékban” helyzetnek is. A testőr főszövege szintén a szecesszió elvárásainak felel meg: a monológok, a monologikus párbeszédek, a szereplők dialógusai, replikái, különösen a két főszereplőé, bőséggel tükrözik a lelkiállapotokat, a színészházaspár életválságát. A társalgó dialógusok nagyrészt a többi drámai alakra jellemzőek, a főhősök esetében ezek inkább a vallatás, a számonkérés, a leleplező szándék levezetései. A drámai alakrendszer jellemzése különös kettőségek feltárása is egyben, amelynek jelei óhatatlanul megjelennek mind a történés, mind a beszerkesztés során. „A drámaszöveg két különböző fikciós síkja valóság és látszat egymásba fonódását, felcserélhetőségét, megtévesztő hasonlóságát sugallja” (88.) - mondja a szerző. Babits Mihály A második ének című drámája 1911-ben keletkezett. A mű drámai kerete hiányos, a főcím után a négy részből álló alkotásnak külön-külön is van címe: Az aranyszőrű kecskék, A beteg királylány, A vihar, A második ének (megismételve a főcímet). Már a felsorolt címek is jelzik a meseszerűséget, a népi jelleget, a dekorativitásra törekvést, s egyben az érzelmek és az intellektus megcélzását. Ez a négyrészes balatoni mesedráma, eklektikus jellege miatt, műnemi és műfaji szempontból nehezen besorolható. Alakrendszere, neveinek nagyfokú stilizálása, változatos (határozott névelős, határozatlan névelős, sorszámozott) kivételezése mintegy az elvontság irányába, az illúziók világába viszi a feldolgozott mesei történetet. A dekorativitást szolgálja nem egy jel a műben, így a színhelyek, a díszletek, a kellékek leírása