Irodalmi Szemle, 2003
2003/3 - Maros András: Üldözés, erőszak, fegyver, szerelem (akciónovella)
Maros András saját kocsijába vetődött, és sportos rajtot véve Tamás után indult. Felmérve a két autó közti lényeges teljesítménybeli különbséget, reális esélyt látott rá, hogy hamarosan utoléri. A fordulatszámmérő mutatója az alsó sebességi fokozatokban a piros sáv alját nyaldosta, a motor ekkor üveghangon jajveszékelt. „Ha beledöglik is a motor, elkapom” — cukkolta magát a jól fésült benzinkutas, fejében a (nemrégiben maga elé kitűzött) „napi egy jó cselekedet” terve forgott. Századok zűrzavarát szemlélve, mintegy összegzésképpen született benne az elgondolás: itt az ideje, hogy megváltozzon a világ. Jelentős minőségi javulást hozna az emberek életében, ha mindenki „a napi egy jó cselekedet” program szerint élne. Napi egy, egyelőre nem kell több, az eredmény, szent meggyőződése, ily csekély hozzájárulással is látványos lenne. Egy fecske igenis csinál nyarat. Egy kis nyaracskát. Rendes, korrekt, forró nyarat természetesen nem. Oda-oda fúj egy kis meleget. Példát mutat. Arra jön egy másik fecske, és azt mondja: „miért ne?” Fújok én is egy kis meleget. Két fecske által fújt meleg már plusz egytized Celsiust jelent az emberiség szempontjából, ha nagyon szimbolikusan akarna fogalmazni, éspedig úgy akar, mert elmélete szó szerint értve értelmét veszítené, és azt a jelentést hordozná, hogy elvileg a jó szándékú fecskék felelősek a globális felmelegedésért. Aki a nyarat csinálni vágyó fecskére csak legyint, hogy „hülye vagy, te fecske”, az hülye. Az egyik barátjával folytatott vita során egyszer sértődötten állt fel az asztaltól, miután barátja így szólt: „Miért ne dobjam el a szemetet az utcán, ha más úgyis eldobja? Ergo: az én magatartásomtól nem lesz tisztább a város”. Százharminc kilométer per órás sebesség után ötvenre lassítani olyan érzés, mintha az autós mozdulatlanul vesztegelne — elmélkedett a jól fésült benzinkutas, és nyakát nyújtogatva a távolba meredt, hátha valami csoda folytán egyszer csak ellát két kilométer távolságba, keresztül megannyi autón, kamionon, sűrű erdőn. Ha ötvenes táblát helyeznek ki az autópályán, akkor annak nyomós oka kell hogy legyen, és lám, volt is: útépítés folyt, nagyszabású. Egy körülbelül két kilométeres szakaszon hátborzongatóan mély gödrök tarkították a leállósáv egysíkú betonstráfját. Az ötven kilométer per órás korlátozásról a balesetmegelőző szempontok maximális respektálása mellett is kijelenthető: erős túlzás. Nem az úton folytak a munkálatok, hanem a leállósávban. Az út szélén határozottan, emelt fővel lépdelt egy útépítőmunkás, a lassan guruló járműveket szemlélte, magabiztos, már-már fölényeskedő gyaloglása a Vörösmarty téren rajban vonuló, Boss öltönyös brókerekével vetekedett. A helyzet fölötti uralmát volt hivatott szemléltetni: íme, ez itt az én építkezésem, ha olyanom van, akkor nem csipkedem magam, és akkor ti, autósok még egy hónap múlva is itt fogtok totyogni... úgyhogy aztán rendesen közlekedni itt nekem, ésszel... A jól fésült benzinkutas áthajolt az anyósülés fölé, lehajtotta az ahhoz tartozó napellenzőt, és villámgyorsan, egyetlen pillantással leellenőrizte hajviseletének jelenlegi állapotát. Az ujja végével megérintette tökéletesen szabályos frizurájának egyes területeit, mely művelet során egyetlen hajszál sem mozdult el a még reggel beállított — és azóta többször is felülvizsgált — pozíciójából. Ha kétóránként nem kerül tükör közelébe, pszichikailag sérül,
