Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Németh István: Dőrejárás (1.) (vers)
Németh István 4 Szemgolyóm befelé fordul: egyre többet néz saját kútjába. A tükör is önnön arcába tekint. A kristály hosszan csüng saját hangján, a szobor szoborba merevül, sírnak a fák, dohog a folyó, dühöng a tenger, és rínak a falak is, zokognak a sziklák. Hát ilyen a világ, ilyen most itt minden, ilyen a vaj, a hús, fagyos hideg a mészárszék, üresek a pultok az elárvult pék tátongó kemencéje előtt. Sántán biceg a borbély: szívében befelé izzik a kés, befelé csattog az olló, szemhélya üres tengerszem fölé zárul: fagyott szurok odalenn, fagyott lávatengerben sziklakövek, párnás karok közül gyermekek menekülnek, átkot szór a száj, vért okád az anyaméh. És a vers, a vers? — Nem tudja mindezt kimondani. 5 Csodálatos... Ha kitavaszodik, eljövök és megfestem a szülőházad... Szülőházam? Uram Isten, hol is van az a Ház? A folyó partján elomlott rég, elomlott már az ég is fölüle, elügettek a felhők... Akkor a falut, az talán megvan még... Üres és kihalt,
