Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Németh István: Dőrejárás (1.) (vers)
Dőrejárás szél cibálja a kapukat, veri az ablakszárnyakat, a temető, ahol nyugszanak holtjaim, sírjaiba roskadt, Viú, viú — zúdul ránk az északi szél, ránkszakadnak a falak s lassan a fáim is útrakelnek. Mint kiürült szemgödrök, világítanak az ablakkeretek, a templomtornya a semmibe mered, elköltözött az úristen is innen, és a vénasszonyok, mint árva sereg: fekete varjak, keringenek a fejem felett. 6 Az életút felén... hatodik vers, hetedik szó, századik sóhaj... A hegyoldalon lefele, locs-pocs, gurul a mese, a szerelmesek fogadkozása, házaspárok szilaj hallgatása... Aki ott fönn a szélvitorlák kiürült gyomrában pörög, kereng a halántéka körül, akinek némaság a társa, akinek fal a hallgatása, aki fatörzsekbe kiáltja az álmát, szivárvány ívét magába zárja, akiben megpattan a húr, és akiben belül ég a jég rianása, akinek jégbe fagy a bajsza: az nem verset ír, az nem kiált, annak csak motyog a szája... Motyog a szája, öreg fák nyikordulása, vén erdők nyögése, nyöszörgése... Az életút felén megbicsaklik a vers, elakad, döccen a metrum, hull az eresz aljáról a jég, potyog a vakolat, megkezdődik a számadások számadása: Az életút felén... A vers, a vers összeáll, de széthull a kabát, a táska... Összeáll az ember tarsolyába rejtett kérges magánya.
