Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Papp Tibor: A szekta (elbeszélés)
Papp Tibor ismeri a fiút, neki is van véleménye. Süppedő, kopottas selyemborítású, öreg karosszékében ülve, tűznek fordított arcának lángoló fényében, azt a benyomást kelti, mintha átnézne a falon, át az utcán, át a városkán, át a mindenségen, mint a dodonai jósnő. Nem olyan mulya az, mint amilyennek kinéz, mondja némi rokonszenvvel. Madame Lulunak mindenki rokonszenves, aki valamiért kilóg a sorból. A késnyelő lányát ő csábította el, folytatja, a cirkusz még alig érkezett meg, ő már minden este ott ácsorgott a pálmaleveles sátor közül. Mindig olyan jegyet váltott, hogy jól lássa a késnyelő angyalszárnyakkal díszített, szőke segítőjét. A patikusné szerint már első este leszólította, harmadik nap már sétált vele. Az én időmben lassabban mentek ezek a dolgok, kivéve, amikor a két fiatal között, főleg háborús időkben, a szerelem bombája azonnal felrobbant, és első látásra nekiestek egymásnak a szalmakazal tövében. Az egyik hebrencs húgom villant így össze egy tizedessel, de szerencsére nem lett gyerek, nem lett belőle leányanya, ugyanis a tizedes meghalt a fronton. Általában hetekig, hónapokig eltartott az óvatos közeledés, amit, ha a szülők nem ellenezték, kézen fogva sétálás követett. A legtöbb lány az esküvőig, a gyengébbje-vérmesebbje az esküvő biztos közeledtéig, nem engedett a csábításnak. Bevallom magának, Olivér, hogy én sem bírtam ki végig. Rossz nyelvek szerint a bútorüzletes fia azért csinált gyereket a cirkuszoslánynak, hogy ne tudjon az apjával porondra lépni, s így feleslegessé váljon a cirkuszban. Állítólag, amikor megtudta a késnyelő, már Eupenben voltak, közel a német határhoz, kékre-zöldre verte és elzavarta. A lány sírva jött vissza Schwarzékhoz, de ott is kitört a családi háború. Az öreg Schwarz inkább gyerektartást fizetett volna, ahelyett hogy elvállalja egy megesett cirkuszosri- banc beépülését a családba. Úgy ordibált, hogy három házzal odébb is hallották a késnyelő kurvára zúduló dörgedelmeit. A békét sírva, veszekedve, könyörögve Schwarzné teremtette meg, mert félt, hogy elveszti egyetlen fiát. A szomszéd tanítóházaspár látszólag nap mint nap szembetalálkozik a gondolattal, hogy mit kezdjenek Olivérrel, ezzel az idegennel. A tanító néni úgy néz rá, mint egy új nebulóra, mosolyog, visszaköszön, de látszik rajta, hogy nem tudja, hova tegye. A nevét megtudta a nyomdász özvegyétől, de az öregasszony, mintha védené, többet nem közölt kilétéről. Kolléganői, főleg a fiatalabbak, bizonyára ezer kérdéssel ostromolják: ki ez a fiatalember a szomszédságában? Nős-e? Mi van a háta mögött? A tanítónők közül a legvirgoncabb, a hirtelenszőke Éva, aki a szomszéd utcában lakik nyugdíjas szüleivel és két még szőkébb húgával egy vékonyka emeletes házban, mely azzal üt el az utca többi épületétől, hogy az ablakkeretek nem zöldek, hanem sötétkékek, mintha ezzel akarnák jelezni az utcai járókelőnek, hogy lányos házról van szó, és összefüggést sugallni a külső cicoma és a szépen öltözködő, színes szirmú lányok kacagós-hangos természete között, kétszer is eljött valamilyen ürüggyel a tanítóékhoz, hogy közelebbről vegye szemügyre a jövevényt. Nem járt sikerrel, csak annyi előnyre tett szert a többi hajadonnal szemben, hogy amikor végre találkoztak a kultúrházi mulatságon, bennfentesen odadobta neki: maga mint egy remete bezárkózik, valahányszor a szomszédban jártam, még az árnyékát sem láttam. Nekem nincs árnyékom, dobta vissza Olivér, amit látnak mellettem, az nem az enyém, hanem a
