Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Fónod Zoltán:,, Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után (tanulmány)
„Mindig világba öltözöm...” szlovenszkóiság öntudatlan, burkolt tüntetés valamilyen irodalmon túli célért: az egészségesebb és józanabb, okosabb és korszerűbb magyar életformáért”.*4* Nem sokkal később Szalatnai Rezső már azért nyugtalankodott, hogy a „visszatérés” u- tán elfüstölgött a gondolat. „Jó volt, hogy eltűnt a beteg álirodalom, mely az utóbbi években megmételyezte a szellemi életet Pozsonytól Ungvárig. Jó, hogy a visz- szatérés véget vetett a műkedvelők egész hadának, a túlpolitizált üres közszellemnek, jó, nagyon jó. De hol vannak az írók?... Boldogan elfeledtük ama írókat, akik nyers szóval és pártpolitikai cselszövéssel becsapták a kisebbségi magyar világot. De hol vannak az igazi írók... Lehetséges-e, hogy egy jó állással megsemmisüljön az írástudó szolgálata és magatartása?”'5* íróink zöme 1948 decembere után az ismeretlenségből, a munkapadok mellől s „álmos falvak ködéből” jött. Inkább a lelkesedés volt náluk nagyobb, mint a tehetség, de vállalták az irodalomteremtés nehezét. Olyan történelmi pillanat volt ez, amikor toliforgatóink is elmondhatták - Ady szavával - , hogy „magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom”. De akárcsak a költészet esetében, a prózairodalomban is az volt a fő gond, hogy a lelkesedés meg a „hazára találás öröme” nem tudta pótolni a tehetséget, s nem mindig tudatosult az sem, hogy író, művész egyszerre etikai és esztétikai lény. Ami azt is jelenti, ha érzéketlen az egyén és a társadalom gondjai iránt, akkor, óhatatlanul, az etikai lény sérül meg, ha viszont megfeledkezik arról, hogy a költői/írói megnyilvánulása - művészi tett, akkor - menthetetlenül az esztétikai igény csorbul. Később ők is megtanulták, hogy az önbecsülésnek (a kisebbségi író esetében is!) egyetlen vigasza lehet - a tudás és a tehetség. Márpedig tájainkon ezzel volt gond irodalmunk első korszakában is. De sokszor még napjainkban is igaznak érezzük Komlós Aladár 1926-os megállapítását, hogy: „Nincs máig sem könnyebb dolog, mint Szlovenszkón magyar íróvá avanzsálni”. Egy évtized telt el azzal, hogy irodalmunk a saját hangját kereste, íróink, költőink pedig önmagukat. A „van miről s lesz kinek beszélni” gondolata, melyet Illyés Gyula fogalmazott meg az újraindult Válaszban, nálunk is foglalkoztatta az írókat. Csak az eredmény maradt el, még azok esetében is, akik korábban már befutott íróknak számítottak. Az értelmiség „lefejezése” ellenére ugyanis — Fábry Zoltán mellett — néhány tapasztalt író újra a startvonalra állhatott. Egri Viktor, Szabó Béla, Sas Andor, Csontos Vilmos, majd a később aktivizálódó L.Kiss Ibolya, Rácz Olivér és Dávid Teréz jelentették a folytonosságot irodalmunk első és második (szlovák állambeli) korszakával. A kis irodalmak, közte a nemzeti kisebbségi irodalmak egyik fő veszélye azonban — közismerten — a provincializmus és édestestvére: a dilettantizmus. Történelmi szerencsétlenség volt a középeurópai országok számára, hogy a szovjet felszabadítás együtt járt a politikai és kulturális „gyarmatosítással”. A személyi kultuszt és a politikai dogmatizmust a művészetben a sematizmus képtelen gyakorlata követte. A sematizmus évei, mely a harmincas évektől letarolta az orosz irodalmat is, ideológiájában a zsdanovi el
