Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - TALLÓZÓ - Bán Zoltán András: Több mondat Illyésről
Tallózó helyett csak 2-3 ezerben jött ki, ami még mindig csillagászati összeg a mai példányszámokhoz képest. (Alantasabban kifejezve: a tűrt irodalom csak évente, míg a másik havonta vacsorázott Aczéllal. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van... - ki is írta ezt?!) Vagyis a hagyomány újraírása legelőbb morális alapú volt, noha esztétikai mezben jelent meg. Etika és esztétika egy - szóltak az új irodalom megalapítói Wittgensteinnel, akit éppen az avant-gar- deur Esterházy léptetett be az irodalmi diskurzusba. De szólhattak volna Illyéssel is, aki valami olyasmit mondott egyszer, hogy „a magyar irodalom története sosem volt azonos az irodalom történetével”. Ám ezt nem idézte senki, hisz az új irodalom minden igyekezete - teljesen érthető módon - arra irányult, hogy megtisztítsa magát a politikától. Hogy az irodalom csak irodalom legyen: civilpróza, civilköltészet. Az író, Ottlik szavával, csak egy „pasas”, akinek - Illyéssel ellentétben — esze ágában sincs foglalkozni a Vízügyi Hivatal kérdéseivel. Illyés életműve ekkor kezdett kihűlni. Lássuk be, Illyés művészetének elutasítása szinte sosem esztétikai, hanem többnyire politikai vagy morális alapon szerveződött vádbeszéddé, olykor a kettő egybemosódott, és ma is egybeesik - megint az idézett Wittgenstein- mondás szellemében. Hogy egykor sokak szemében József Attila gyilkosa volt, mivel Flóra őt választotta férjéül, annál mi sem természetesebb, jóllehet a tények sokszorosan cáfolják ezt az ízetlen legendát. (NB.: A hatvanas-hetvenes évek József Attila-kultusza egyben Illyés megbélyegzését is jelentette.) Ennél sokkal komolyabb, mert művészete meritumát is érinti, a folytonos helyezkedés, az állandó opportunizmus, a dupla fenekű, a szándékoltan kétértelmű beszédmód fölemlegetése - Illyés, úgymond, mindent megúszott, mindent túlélt; és ezt nem bocsátották meg neki. „Itt nyugszik Illyés Gyulacs / fejtül-lábtól egy-egy kulacs”, idézi Vas István a fiktív sírversek divatjának idején, azaz 1949-ben keletkezett bökverset, melyet, mint megjegyzi, „elsőrangú költő” szerzett. E vád szinte egyidős Illyés művészetének szárba szökkenésével. Már a Magyarok (1937) című kötetében utal rá, aztán egy, a hatvanadik születésnapja alkalmával készült interjúban már epekeserű a kifakadás: „Nemrégiben Antony Rhodes úr az Encounter-ben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, ravaszdi fickó vagyok, politikailag kétkula- csos. Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket — és csak fogom a fejem.” A politikai-művészi duplafenekűség persze nem minden pillanatban jött föltétlenül rosszul Illyésnek. Nem is kétkulacsosság ez, sokkal inkább az ezoterikus és az exoterikus mondandó közti különbségtétel, melyet alapművében (Az üldöztetés és az írás művészete) oly találóan jellemzett a nagy politikai filozófus, Leó Strauss. A Kádár-szisztéma korában Illyésnek, úgy tűnik, a nyilvános, az exoterikus mellett mindig volt egy rejtett, titkos, csak a hívek (vagy a sorok közt olvasás művészetét elsajátítok) számára feltáruló ezoterikus
