Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - TALLÓZÓ - Bán Zoltán András: Több mondat Illyésről
Tallózó mondandója is. Ha nem, akkor is rájátszott erre. Jellemző eset: 1966-ban a Párt egyik főirodalmára, Pándi Pál azt javasolta, vegyék fel az előkészületben lévő, Poharaim című gyűjteményes kötetbe az Egy mondat a zsarnokságról című verslegendát. Illyés a leghatározottabban tiltakozott. Feltételezem, azért, mert jól tudta: a publikálatlan, ám gépiratban terjedő nagy vers dinamit, viszont a Párt nyomdájában szedett díszkötetben megjelenve már hatástalan fegyver. Ráadásul a kiadatlanul maradt, titkon, gépiratokban terjesztett szöveg fenntartotta azt a képzetet, hogy Illyés a pártállami kitüntetések, az ízletes Aczél-vacsorák ellenére híven őrzi a forradalom lángját rózsadombi és tihanyi haciendáinak kiskamráiban, vagyis voltaképpen ez a vers életének ezoterikus mondanivalója. A publikált, azaz ezoterikusból exoterikussá váló Egy mondat... nem tudta volna Illyést felmenteni a bezupálás, a lefekvés vádja alól. Taktikusan tette hát, hogy minden erejével tiltakozott a versre kirótt tilalom föloldása ellen. Jól helyezkedett. Azt mondtam, a kétkulacsosság, a duplafenekűség mozzanata Illyés művészetének leglényegét is érinti. Mert noha népies volt, és annak is vallotta magát, arra mindig ügyelt, hogy ezt némi franciás magas műveltséggel, avant-garde ízzel fűszerezze — esztétikai újdonságának lényeges vonása ez. Sokatmondó anekdota, hogy egyik vendégének magyar népdalként adott elő egy általa fordított Paul Valéry-verset. A törzs szavai című kései költeményének címe, a látszattal ellentétben, nem valami nyereg alatt puhított ősmagyarkodás - a legszalonképesebb francia ezoterikustól, Stéphane Mallarmétól származik: les mots de la tribu. A Magyarok című, 1937-es esszékötet már idézett részében (Pusztulás) fölpanaszolja, hogy Magyarországon, őt magát beleértve, már senki nem tud magyarul, szinte mindent idegen szóval fejezünk ki. Ám, megint a ravasz kétértelműség jegyében, cikkét csattanósan franciául zárja: aprés nous le déluge - „utánunk az özönvíz”. Francia dadaisták és szürrealisták, megbolondítva az archaikus magyar népiességgel — Illyés tényleg félelmetesen furcsa keveréket készült előállítani a harmincas évek elején. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, döntően befolyásolta ifjúkori barátja, Louis Aragon korai (1926) szürrealista regénye, a Le Paysan de Paris („Párizs parasztja”). A harmincas években, a népies irodalom nagy előretörésének idején, a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Rend a romokon hatalmas korszakában Illyés mintha Budapest parasztja akart volna lenni - ne feledjük, éppen 1926-ban tért vissza Párizsból. „Le Paysan de Budapest” - ez a szerep működött 1945-ig. Később azonban nem volt fenntartható. Illyés egyre inkább elszigetelődött. A Magyarok egyik naplójegyzetében Illyés megkapó képet fest Aranyról: „Csodálom, hogy ekkorát emelkedett, noha a népből támadt. Fő jellemvonása nem az, hogy népies. A maga területén, a maga világában átéli azt, amibe nyugati kortársai akkor vagy később kóstoltak bele: a szellem magányát. Petőfi ebből az ürességből a világszabadság, a nagy testvériesülés irányába akart menekülni. Arany egyedül maradva, bevette magát abba a meleg sűrűbe, ahonnan származott.” Ez önarckép is, természetesen. Illyés adott rá, hogy ne legfőbb vonása legyen a népiesség. Átélte, főleg kései korszakában, a szellem magányát, és ebből ifjúkorában a néphez,
