Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - MARGÓ - Szakolczay Lajos: A lélek képírója
MARGÓ A lélek képírója Fáy Aladár kiállítása* Az erkölcs, makulátlanság - bár szeretnénk - nem föltétlen esztétikumképző erő. A rajznak, a festménynek, a formának, a színnek és a szerkezetnek önmagában kell megállnia, szinte másodlagos, hogy a művész az alkotás időszakában hogyan élt és mit gondolt. Vagy mégsem? Fáy Aladárnak a lélek képírójának a műveit szemlélve, amelyek rokonok a mutatis mutandis - népi írók műveivel, és nem kevésbé a Bartók és Kodály zenéjéből kicsapó, elvontságában is érzéki magyar jelleggel, aligha lehet figyelmen kívül hagynunk az őket létrehozó embert. A csöndesen is örök lázadót, a művészetét és az azt vigyázó magatartásformát következetesen építő közösségi lényt. Ha fölidézem a magyar közösség perében elítélt festőművésznek az utolsó szó jogán mondott szavait - „az egyén illeszkedjék bele abba az emberi közösségbe, amibe a sorsa rendelte, és annak érdekeit önzetlenül szolgálja” egy kissé érthetőbb lesz a csodagyerekként indult, s később valósághű látomásait kiteljesítő alkotó műveinek világa. Amely mögött ott van az etikai parancsként is megélhető, egészen IV. Béla királyig visszanyúló - az 1848-as szabadságharcban emberéletet is áldozó — családi hagyomány. S mind emellett a tágra nyílt szem - az életet és a művészetet egységben szemlélő, s az igaztalanokat szinte átvilágító - „szerkezet” - szabadságkívánalma: adassék meg a lehető legnagyobb jog a látónak! Az a művész, akinek - bármilyen hihetetlenül hangzik is - egész életében nem volt önálló kiállítása ( művei csak a Magyar Képírók Társasága évenkénti bemutatkozásán szerepeltek a Nemzeti Szalonban ), mindig is következetesen harcolt azért, hogy megannyi, belső látását igencsak érvényesítő „tárlata” tág körben ismert legyen. Ehhez nagy segítségére volt a kutató szenvedéllyel végzett pedagógiai munka - a rajz- és formavirtuóz így adta tovább művészi tapasztalatait - s legkivált az a megszállottság, ami A magyarság díszítő ösztönének könyvet áldozó (1941, ill. 1994) egy sajátosan magyar képstílust megteremteni vágyó festőművészt űzte, hajtotta. Az e törekvésében kételkedő nagybátyjához, Edvi-Illés Ödönhöz írott levél világosan szól, mintegy képírótársait is képviselve a tervekről. „A mi törekvésünk az, hogy olyan képstílus törekvését indítsuk meg, ami annyira sajátosan magyar, mint japán a japán... ...olyan képstílust, ami a magyar népművészet sajátos ízlésével ugyanazt a közvetlen kapcsolatot mutatja, amit a klasszikus képstílus a klasszikus ornamentika ízlésével - ez a vezérfonalunk.” Ember és táj, fény és árnyék, csaknem mitológiai szintre emelt állatsereglet
