Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - MARGÓ - Szakolczay Lajos: A lélek képírója
MARGÓ és paraszti munka együttesében - amely, főképp a plakátoknál, az iparművészetből ellesett dekora ti vitással párosul - észlelhető-e a már-már megvalósítha- tatlannak kitűzött cél? Ha igen, a motívumaiban, a kép szimbólumrendszerében, a formanyelv sajátosságaiban? Mindegyikben, és talán egyikben sem. Hiszen Csontváry Kosztka saját maga által is magyarnak tartott Napút- festészete (a plein air sajátos értelmezésével) ha jócskán elüt is Fáy Aladár vaskosabb, a dombot megmászó ekében a sorsközösség fájdalmát ugyancsak szimbolizáló tájábrázolatától, keleti táncukban sok a rokon vonás. Amit a két, zenei fogantatású vászon: a jobbára horizontálisaiban mozgó Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1917) és a vertikálisan rendezett Elejtették már a hímet (1932) szépen mutat. Csakhogy a két „magyar” („magyarnak” törekvő) stílus között - nem csupán a születésük dátuma közötti két és fél évtized miatt - jelentős a különbség. Amíg a Zarándoklás ... a fölcsigázott képzelet által létrejött mágikus táj, vagyis egy álom kivetülése, az Elejtették már a hímet minden mondabeli és dekoratív kötöttsége ellenére, alakegyütteseinek foltjában távolról a japán ecsetírásra emlékeztetve, egy nép sorsának emblematikus tükre. Anélkül, hogy a két festmény megvalósulását - esztétikumát - összemérnénk, világosan kitetszik: az egyiken a pszichologikumból kifejlő istenember-vízió van megjelenítve, a másikon a lendület: ahogyan pattanásig feszül a húr. Itt a motívumokat tekintve, éppen a vadászok íjának a húrja, más esetekben - például az állatokat ábrázoló grafikákon és festményeken - a támadásra készülő testének izomzata, a nyugságában is félelmetes adja a feszültséget. Fáy Aladár igencsak birtokában van az ilyenféle, a szerkezetre is kiható „technikai” fogásoknak. A tökéletes rajztudás - nyolcéves korában már a családi magyar Brehmet illusztrálja -, a tökélyre fejlesztett alakrajz olyan biztonságot kölcsönöz neki, amely nélkül még a szilárd talajon is alig tudna járni, nemhogy a vízen. Pedig ez utóbbit fölöttébb próbálgatja. Egy kis túlzással ennek tekinthető a - modern? - magyar képstílus megteremtésére tett megannyi kísérlete. Hogy nagy és sokszori nekifutással? Az csak bizodalmát jelzi. Rendkívüli tehetséggel és nagyon messziről kezdte, hogy az életműve súlyát jelentő kivételes kompozíciókhoz (Csalamádé - Ököretetés 1932; Keveháza 1932; Bika 1932; Itat a Göncöl 1933; Szomjúság 1933; Etele 1934; Toldi 1934; stb.), ezekhez a nem csupán méreteikben nagy vásznakhoz elérkezzék. Akárhogyan alakult is a festőművész későbbi sorsa - a börtön előtt bátran vágta bírálnak szemébe: „Az a természetes közösség, aminek a szolgálatába szegődtünk: a magyar nép” — nem volt miért nyugtalankodnia. Amit expresszionista korszakában teremtett, az időt álló érték; nincs az a szakmai vizsgálódás, ami figyelmen kívül hagyhatná az életmű ezen darabjait. Mint annyi másnál, nála is Nagybánya - a Trianon által elorzott fényhaza - volt szemet nyitogató. Posztimpresszionista festményei lüktető elevenséggel közvetítik a szín és fény káprázatát, az erdő lombkoronáinak-kupoláinak bordázatát tartó árnyékvillanásokat. Első korszakát - miként azt életművének legjobb ismerője, Kádár Zoltán megállapította - a táj és paraszti munkaábrázolások jellemzik. Fáy már ekkor a puszta, a napfényben megcsillanó részletek szerelmese. Képeinek dinamikáját és dekorativitását is innen nyeri, hatalmas
