Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
Duba Gyula iszonyatos, megragadja a lelket anélkül, hogy tragikumát felfogná, értelmét megsejtené. Még Zsemberi Kolost is lenyűgözi a pillanat, talán egyetlen verssort mormol magában, melyet érez, ám még nem tudja, hogyan fog hangzani! Érzékien zsong benne, bévül dereng, ám még nincs formája, sem kiterjedése, csak lényege, sejtés csupán. Gondterhelt azonban a látványba belesápad. Agyát üresnek érzi, nincsenek gondolatai, tudja, hogy a pillanat megérthetetlen és olyan gazdag, mintha a múlt idő értelmét és a történelem üzenetét bírná! Ám egyben megközelíthetetlen, olyan fogalmainkhoz hasonlóan, mint a valóság, lét, hit, semmi és remény, amelyek értelmét nem tudjuk pontosan meghatározni, ám tudjuk róluk, hogy a legfontosabb fogalmaink, mert a lényeget tartalmazzák. Első gondolata: vajon milyen energiák sugároznak egymásra a két szempárból? Iszonyatos erőtér keletkezhet közöttük, akár a gömbvillám! Hatnak-e egymásra, értik egymást? Rokonok vagy idegenek a téridőben? Talán nyilvánvalóvá válhatna általuk, hogy az őrület időtlen és végtelen, és az emberi téboly átível a korokon és tereken, egyetemes és kozmikus jelenség, mint minden, ami örökkévaló! Gondterhelt azonban nem tudja, hogy mindezt gondolja-e vagy „csupán” érzi, mintha sejtené! — A történészek engem is ilyen néven ismernek — szól vékony, erőtlen hangon a prédikátor, szinte álmodon beszélve —, cseh-morva testvéreim Mikulás Drábikként jegyeznek, a halálos ítéletem latin szövege azonban Nicolaus Drabiciusként említ! De hát, mit tegyünk... a név a lélek ruhája, néha jelentős, ám nem döntő külsőség. Igazi énünk a szellem tüze adja, mely bennünk ég, aztán pedig a lázadás ereje, amely létünknek értelmet ad. Igazi öröm számomra, hogy megismerhettem, elnök úr! Sok jót és szépet hallottam önről, meggyőződésem, hogy rokon lelkek lennénk... S a szabad lelkek szent kötelessége, hogy igaz eszméik védelmében harcoljanak és küzdjenek az erőszak ellen és szembeszálljanak az önkénnyel, melyet a diktátor hatalom megtestesít! Ebben, úgy gondolom, mindketten egyetértünk, elnök úr...! — Hát hogyne... minden bizonnyal... — az elnök kissé elbizonytalanodott, s Mittelhauser már készült, hogy segítően hozzálépjen. A prédikátor azonban puha, imbolygó léptekkel továbblép, s mintha a következő pillanatban a kövekre rogyna. Elhárítja azonban Mefisztó kezét, összeszedi magát, ki tudná, mit érez?! A többiekkel ismerkedik. Listy Istvánnal láthatóan hűvösen, szótlanul fog kezet, Jónátz rebe jobbját azonban hosszan szorongatja, melegen a vállát veregeti, majd Comeniushoz lép. Arca felderül, szelíden elmosolyodik, ágaskodnia kell, hogy a tudóst megölelhesse, elérje vállát, nyakát, szenvedélyesen rácsimpaszkodik és arcon csókolja őt. — Köszönöm, nagy jótevőm, Jan Amos... — szól meleg hangon, sipítása megtelik erővel s szelídséggel —, nagyon köszönöm, hogy világi nyelvekre fordítottad Lux in tenebrisemet és cseh nyelven is kinyomattad, olvashatták atyámfiai és testvéreim... jótékonyan hozzájárultál igazam terjedéséhez és tekintélyem növekedéséhez... S akkor egészen közelről a Meister Züchtingerre nézett. Tűnődve megbámulja, az erős nézésbe szinte belesápad, s a hóhér lesüti előtte tekintetét.
