Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
A vad áradás égő szemű, fehér arcú nyeszlett vénember, alig fejlett kamasz, aki, lám — aggastyán! Durva darócöltönyt visel, szürke haja csapzottan égnek meredez, hosszú, gyér szakálla kuszáit, érezni szentszagát. Egész lénye nyugtalan, álomszerű. Vékony lábán imbolyogva jár, csontos vállából sután lógnak ösztövér karjai. Tehetetlen madárszárnyak, szívesen elrepülnének. Csak a szeme él, az azonban nagyon él! Fenyegetően, pokolian izzik és tekintete fürgén röpköd, fürkészve néz. A vállánál karolva vezeti őt Mefisztó, s a vén rátámaszkodik. Lassan jár a köveken, ismerős kockaköveken, tekintetét lesütve a földet nézi, mintha állhatatosan vizsgálná a durva kockákat, jel után kutat a négyzetek ezrei pepitázta mezőségen. Valamit keres? Rozsdás foltok után kutat, amelyek egykori vértócsára utalnak? Talán durván szőtt lepedő nyomát, zömök fatuskó helyét keresi? Látná az egykori tőke árnyát, amelyre még emlékezik? Üzenő jelzéseket keresne, úgy vizsgálja a köveket. S mintha megtalálná, felfedezte volna! Elhárítja magától Mefisztó segítő kezét, megáll mereven. Mély csendben mindenki őt nézi A kapu közelében a kövekre térdel a vénember, lebukik, mintha földre rogyna, s már-már ajkával érinti a talajt, nehezen tartja magát vézna karjaira támaszkodva, zihálva lélegzik s homlokával illeti a köveket. Sokáig úgy marad, bizonyára imádkozik, a téren elmélyül a csend... — Ott állt a tőke... — gondolja magában Gondterhelt —, pontosan azon a helyen állhatott a derék tölgyfarönk, amelyre a hóhér előtt lehajtotta fejét...! — Kolosra nézett, a költő meghökkenve motyog: látomás lenne a vén vakarcs...? Gondterhelt nem gondolja végig feltételezését, bár nem kételkedik benne, el sem fogadja, a benne élő egyidejűségben feloldódnak és elsimulnak az idő ellentmondásai. Egykori látomása azonban eszébe jut és felidéződik benne, amikor azon a ködös estén, szemerkélő esőben a Mihály-kapu barbakánja előtt, Szent Mihály szobra mellett a fekete vaskorlátra támaszkodott s a mélybe nézve figyelte, ahogy a Meister Züchtinger égeti a Lux in tenebris tépett lapjait a városfalak alatt... A vénembert Mefisztó segíti fel a földről. Mefisztó szinte meghatottnak tűnik fel, mintha nem ő lenne, kicserélték volna, hol a gunyoros, az ironikus csúfolódó?! Halkan beszél hozzá, s az előkelőségek csoportja felé vezeti a vénecskét. Azok tisztelettel s megrendülten várják a prédikátort. Arcuk némi zavart tanácstalanságot is tükröz. Listy István és Comenius, a városbíró és tanácsosai, Mittelhauser és Nemecsekné, mentés elöljárók és reverendás papok, köztük egy sábeszdeklis rabbi, Jónátz, a szent rebe. Szelepcsényi György tüntetően elfordítja fejét az érkezőtől, bajuszát rágja s magában motyog. A Meister Züchtinger fekete szálfaként oldalt áll. Nyugodt, várakozó, érinthetetlen, mint a törvény, melyet tisztel a város. Tekintetét le nem veszi Drabicius Nicolausról. Mefisztó óvatosan Drábik Miklós elé vezeti a vénet, s vállát elengedve mindkettőjük előtt meghajol. Ismét szólnak a fanfárok, a történelmi pillanatot dicsőítve és a téren a tömeg csendben néz a nagy találkozás felé. — Drábik Miklós a Városi Béke Pártjának elnöke! — mutatja be őket egymásnak Mefisztó. — Nicolaus Drabicius a forradalmár prédikátor...! Az elnök egyenes tartású, egy fejjel magasabb, a vén pap roskatag, mindkettőjük arca szenvedő. Hosszan és némán, figyelmesen megnézik egymást. A fanfárok hallgatnak, elmélyül a csend. A pillanat mélysége
