Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
Duba Gyula (2000) cíművel, melyről kiderül, hogy nem utóműve az előzőnek, hanem inkább valamiféle előzménye vagy legalábbis ikerkönyve. Témájuk a világ- irodalom. A felmérő szemlélet ívét az utóbbi címe jelzi. S alig egy évre rá a harmadik kötet, a Sokágú síp (2001) bizonyítja, hogy Cselényi a magyar irodalomban is személyesen otthonos. Láss csodát, világ! A költő, ahogy mondják: hasára üt!, és egyetemes irodalomtörténetet ír, mintegy ezzel is a mítoszok világába utalva témáját. Cselényi-szerűen személyes és csapongó irodalomtörténetek. Minden bizonnyal a Duna-táj-mítoszának tejtestvérei. Mögöttük ott tornyosul a személyes élményszerűség monumentuma. A „Cselényi-kozmosz” — amennyiben elfogadjuk a fogalmat — jelzései. A könyvek anyagának kozmoszszerűsége reális kép. Számos mű és sok száz szerző, tengernyi idézet és megszámlálhatatlan mennyiségű tény nyugtalan tenyészete. A szerző erénye abban rejlik, hogy kimunkálja és megteremti az adathalmaz és tényrengeteg sajátos és egységes — mondhatnánk: cselényis! — légkörét, szenvedélytől és tisztelettől fűtött miliőjét! Ez a miliő jelentésbeli egység és személyes hangulat, egyéni stílusvilág, a szervesen burjánzó tenyészetnek logikailag helytálló és érzékileg hiteles összefüggésrendszere. Olyan egység, amely az átéltség felé mutat és felkelti bennünk az élményszerűség benyomását. Ma egyre inkább tévelygünk a tények rengetegében. Ritkulnak valódi nagy olvasmányélményeink, fogy és sorvad bennünk a nagyság előtti hódolat, a remekmű keltette döbbenet. Ki olvassa ma teljes terjedelmében Proust regényfolyamát, A tulajdonságok nélküli embert, vagy Joyce Ulyssesét? A Finnegans Wake-ke] mennyien érvelnek, bár ez ideig teljesen magyarítva sincs, talán nem is lehet lefordítani! Cselényi állítja, hogy egykor „ától zettig” elolvasta a Bibliát. Elismerés érte, elhiszem. Ám azt is tudom, hogy a hatalmas klasszikus művek, lovagénekek és nemzeti hőseposzok, Dante műve és az Emberi színjáték vaskos kötetei, számtalan mű és szellemi érték, cím, név és tény jótékony ismeretként él bennünk, fogalmakként birtokoljuk. Hasznos fogalmak, csodálatosak! Hozzáférhetővé teszik a műveket, felkínálják értéküket, megajándékoznak korukkal s az alkotó géniusszal, a szellemi érték örök minőségével. Az irodalom évezredeiben jórészt „hozott anyaggal”, tanult ismeretekkel és elsajátított információkkal tájékozódunk, a szellemi csillagkozmosz égitestei közvetlen szemlélettel egyre követhetetlenebbek. Cselényi könyvei ennek az egyre táguló szellemi tartománynak a metaforáját sugallják. Nem tudós munkák, hanem költőiek, lírája és gondolkodása szerves részének tartom őket. Kevésbé megértő kritikus méltán vetheti a szemére, hogy nem ás mélyre s alig elemez. Ehelyett benyomásokat közöl, tudósít és rendszerez. Legtöbbször indoklás nélkül vagy másokat idézve minősít, idegen szerzőket idézve, vendégszövegekre épít. Saját ítéletei jelzőkben jutnak kifejezésre, melyekkel a szellemi nagyságokat illeti. S miután könyveiben csupa kedveltjéről ír, akiket elismer és tisztel, szövegei valamiféle eleve lelkes és gyakran magasztaló miliőt árasztanak, amelynek bámulata egyrészt a szerzők — szellemi óriások vagy legalábbis megbecsült írók — személyét, másrészt az írásművészetnek s általában a szellemi teljesítménynek kijáró bámulatot tükrözi. Fábry Zoltán is sokat idézett, tudatosan és kedvvel, a
