Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
A teljesség lehetetlensége vendégszövegek értelmének és jelentőségének valóságos elméletét alkotta meg. Neki bizonyíték, támasz és a világgal való kapcsolat az idézet, Cselényinek legtöbbször érv és átvett igazság. A vendégszövegektől a posztmodern próza sem idegenkedik, gyakran meg sem jelölve őket vagy jegyzetben utalva származásukra. Cselényinek a vendégszöveg olyan valóságelem és tényanyag, amelyből építkezni lehet. Montázsainak a jelentős hányada, gyakran akár a háromnegyed része idézet. Mintha úgy vélné, amit egyszer megfogalmaztak, azt nem kell újraírni, elég rendszerbe foglalni. Nem problémában módszer, arra látszik utalni, hogy Cselényi rendszerező és építkező alkat, összefüggéseket keres és szintézisre törekszik. Modelleket épít, sejti a jelenségek látható és érzékelhető értelmét, érzi mélységüket, ám nem megnevező alkat — a költő névadó! (Fábry), hanem valamilyen nagyegész látomása köti le figyelmét. Nem véletlen, hogy Tőzsér a spanyol Escoriálhoz hasonlította Cselényi művét. Úgy képzeljük el, ahogy a ház, a kastély vagy a templom épül! A készülő mű látomása, az épület terve az építőmester munkája. Akaratának és alkotóerejének terméke. Az alapok, a falak, az emeletek azonban sokféle elemből épülnek. Különféle valóságelemekből: szimbólumokból és egyéni szóképekből, sejtelmekből és történelmi töredékekből, tanult ismeretekből és felkutatott idézetekből, saját ihletből és átlényegített olvasmányélményből, klasszikus mítoszokból és adaptált vendégszövegekből. Ismétlem, a számos idézetet és vendégelemet okkal a szemére vethetjük! El kell ismernünk azonban, hogy az így „megépített” mű miliőjét, érzéki és gondolati egységét maga teremti meg, s legtöbbször hitelesen. Prózaműveiben, melyekről most leginkább szó esik, van a stílusának valamiféle egyéni bája, olyan sajátos zamata; súlyos dolgokról könnyedén értekezik. De olyan természetes és hiteles meggyőző erővel szól, mely a tények feltétlen tiszteletéből, már-már áhítatos megközelítéséből ered, ahogy a világirodalmi adatokat és adalékokat szinte elfogultan kezeli, emelkedetten látja és láttatja. A másik összetevő viszont egyéniségéből és hangsúlyos, érezhető személyességéből következik. Értékelését illetően nincsenek kételyei. Szövegeit művészetközpontúság, az alkotói nagyság és érték iránti hódolata s mintegy az elhivatottság érzete fémjelzi. De közben azt is érezzük, hogy ez a magasztos nagyszerűség, a művészetek csúcsai általa — és éppen ő általa — fogalmazódik meg és nyer kifejezést! S ez úgy történhet, hogy maga is elkötelezettje, a művészetek nagyszerűségének bennfentese. Érzi és tudja a tökély erejét, méltán gazdája s birtokosa az egyetemes művészi igazságoknak és értékeknek. Ezen meggyőződését közvetve tudtunkra is adja, stílusával és hangvételével közli velünk. S ezt úgy teszi, hogy nem mondhatjuk: mindez hamis pátosz s alapokat nélkülöz! Amikor a világirodalomról szól, elfogultsága is őszinte. Nemcsak a művészetnek, hanem önmagának is elkötelezettje! Habozást nem ismer, a tények rendelkezésére állnak. A látomásos „Mű” építéséhez Szent Ágoston vallomásai csakúgy természetes adomány számára, mint Stendhaltól a Vörös és fekete, az Edda-dalok és Niebelung-énekek a Kalevalához hasonlóan, olyan „otthonosan” mozog a keresztény ókorban, mint a modern kínai irodalomban. Alkatában és egyéniségében rejlik ezen otthonosság esélye. Önzőnek tűnhet fel, ám alighanem neki van igaza! Olyan
