Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
Duba Gyula lő!, morog magában Kolos, ki ne ismerné e gondolatokat? —, a nagy hírű püspök személyesen! Olyan legenda is közszájon forog, miszerint apja Szeges névre hallgatott volna, s talán magyar vér folyik ereikben... — Ez se semmi, báró... — mosolyog zordan a költő —, a kisebbségi tudatformálók kapva kapnak majd az adaton... legenda, nem legenda, nekik aranyat ér...! Talán még magam is örülnék neki, ha végre jó bort ihatnék! Átok ül a városon, Mittelhauser! Zárva a borozók, kihaltak a kocsmák, ki sem nyitottak a csehók... mi történik itt...?! — Ó, értem én... excusé, urak! A primátor, kérésünkre, régi törvény szerint Bannzeitet hirdetett. Ma csak a város mérheti borát, ez is a városi béke törvénye. A Zöldház előtt már csapra verve a hordók... A párt vendégei vagytok, ma cinserlegből és ónkupából boroztok...! — Összevissza fecsegsz, de a legfontosabbat elhallgatod — förmed rá a költő s egyben sebesen megindul a Zöldház irányába, a báró nyomában. Tohonyán jár, csillog kopasz feje, ám nem izzad, mint azelőtt. Elégedett és kiegyensúlyozott életet él. Árad belőle benső biztonságérzete és a kedélyes nyugalom. Herminának sikerült a lét nélküli tudat közönyös nyugtalanságából a rendezett élet apró örömökkel bélelt békéjébe vezetni őt. Kolosnak is könnyű! Olyan számára a valóság, ahogy találkozik vele. A csoda és a titok is igazi, valóságos, elfogadja és magáévá teszi. Nem firtatja az okokat, hanem megéli, számára minden igazi, ami megtörténik vagy megtörténhet, megéli s majd kifejezi verseiben. A Fő téren kavargó sokrétűség nem mond ellent Gondterhelt gondolatainak. Mintha nem cáfolnák egymást a formák. A korok csak külsőségeikben ellentmondásosak. A lényegük azonos. A különbségek emberi vonásokként jelentkeznek. A kalpagos, mentés polgárok és topános kisasszonyok mintha magabiztosabbak, tettrekészebbek és életrevalóbbak lennének, mintha otthonosabban mozognának, szinte tapinthatók életük törvényei. A selyemharisnyák, pulóverek és nejlondzsekik inkább nézelődnek, bámészkodnak, tanácstalanabbul téblábolnak. Benső kételyeik maszkként fedik arcukat. Különböző koroknak emberi ellentmondásai lehetnek. A régi idők embere cselekvőbb, tettrekészebb! A modern ember habozóbb, óvatosabb lesz, elviseli, ami történik vele. A malaclopó köpenyek és sípulóverek lépten-nyomon találkoznak, egymáshoz érnek, mégis alig érintkeznek. Tudomásul veszik a másikat, ám nem közelednek hozzá, nem szólítják meg. Nem játszanak szerepet, hiteles alakjai a múló időnek... olyan színészei, akik megélik szerepüket... — Ne töprengj, Gondterhelt! — A báró gondolataiban olvasna? Gunyorosan, mégis komolyan nézi, fürkészi, s nem mosolyog. Mintha titkát semmiképp se mondhatná el. Mintha a titkok nyitját maga elől is rejtené... — Ők ezek... ők maguk... a város időtlen polgárai! Nem panoptikum, sem jelmezbál, olyan valóságos ez, az idő örök pillanata, halandó talán csak egyszer láthatja életében! Ne gondolkozz, figyelj és higgy, Gondterhelt...! — Ne papolj annyit, báró... majd ha bort ittunk, hé...! — Zsembery Kolos gorombán közbevág, mindig a lényegre ügyel. — A titkaid nem érdekelnek, nem kedvelem a metafizikát... míg nem ittam a város borából, nem tárgyalunk! — Nagyon szomjas és nagyon mérges Kolos.
