Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
A vad áradás — Szóból ért az ember — áradozik immár a báró —, a költő mindig fején találja a szöget — ez férfibeszéd! — A forgatagban a Zöldház felé tartanak. A báró megáll egy pillanatra, díszes sátorponyváján látni, odabenn félhomály, ám egy sarokban nagy világosság. — Nemes szellemi vetélkedő — magyarázza behízelgően, mintha fuvolázna a készségtől —, egyedülálló sakkverseny a maga nemében! Kempelen Farkas sakkozógépével mérkőznek a város fiatal demokratái Ez ideig még senki nem győzte le...! Megállapítást nyert, hogy a számítógéppel működő sakkozóautomatáktól is tökéletesebb. A gépet, sajnos, Kempelen segédje kénytelen kezelni, a mester nem lehet jelen. Bécsben tárgyal ez idő szerint, nagy jelentőségű hadi megrendelésen dolgozik, a hadseregnek tervez bonyolult szerkezetet...! — Minél jobban szomjazom, annál badarabb vagy! — morog Kolos. A Zöldház előtti téren hosszú ponyvasátor áll, a királyi helytartói palota bejáratáig ér. Előtte álldogáló férfiak iszogatnak. Néhányat ismernek közülük, a Vincellér borisszái közül valók. Még a kurtizán kellene, gondolja Gondterhelt s Kolosnak is szól: meglátod, a Vincellérből itt lesz a Kövér Kurtizán! A költő homlokát ráncolja s beleborzong: az életben még ellenszenvesebb lehet! A sátor alatt hosszú asztal áll. Rajta cseréppoharak, cinkupák és ónserlegek. Mögötte mellényes csaposlegény zöld kötényben s egy copfos, főkötős menyecske, idegenes, archaikus kinézésűek. Mellettük három boroshordó pöffeszkedik. Nem verték csapra öllel, a legény lopóval húzza a bort. Tízakós lehet a nagyobb hordó, a középső talán ötakós, a legkisebb kétakósféle. Nehéz tölgyfa asztalok állnak a sátor alatt, mellettük súlyos fapadok. A hordók melletti asztal körül dévaj külsejű nőszemélyek ülnek négyen, fehér bőrű, egészségtől kicsattanó arcú lányok. A legtestesebb, elomló, kemény tekintetű rima, némileg idősebb a többieknél, határozottan madámkülsejű, ismerős. — Gondterhelt, fogjál meg és tarts erősen! — Zsembery Kolos a látványtól fejét veszti és elfehéredik. — Látod őt?... a Szemérmetlen Kövér Kurtizán a Vincellérből! Mondd, hogy álmodom...! Elborult tekintettel bámulja az elomló amazont. Magában halkan motyog: a valóságban még elviselhetetlenebb! Mintha megszeppent volna, elbizonytalanodott, már nem lázadozik, a lányoktól elfordulva várja, hogy valami történjen... valami, ami értelmes és kézzelfogható. — Igazi Hübscherinnenek... a hóhér védencei... — hunyorog kifürkészhetetlenül a báró s akárha figyelmeztetné őket —, óvatosan, módjával bánjatok velük! Tanúsítsatok önmérsékletet, nyugodtan viselkedjetek és mértékkel gúnyolódjatok — egyenesen Kolosra néz s megnyugszik, látva megrendültsé- gét —, óvatosan bánjatok velük! Senkivel ne kötekedjetek! Ma a Meister Züchtinger vigyázza a békét. Nehogy a kezére kerüljetek! — Majd a csaposlegényhez fordulva kedélyeskedik. — Kellner, az urak a párt vendégei. A kétakósból mérj nekik! Később majd bemutatom őket Listy uramnak és a díszvendégeknek, Comeniusnak mindenképp. De talán magának Nicolaus Drabiciusnak is... Kedvesem... — bodor szívélyességgel a menyecskéhez fordult —, ne sajnálja tőlük bájos mosolyát és nemes jóindulatát, nagyon derék férfiak, nagy tudású kisebbségi tótumfaktumok! Egyikük híres versíró, a másik meg mélylelkű filozófus gondolkodó...! Szolgálják ki őket szívélyesen! Nemsokára
