Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Dénes György versei (Elfut a fény, Hová megyünk, Reszketeg öregúr, Csönd, Álszent bujdosó, Ájulás előtt)
Dénes György versei Fortyog az agyában szörnyűséges katlan, pedig az égbolt kék és mozdulatlan. Kínlódik szegény s lefekszik a földre, apadt szeméből nem telik egy könnyre. Csönd Fehér abrosz. Az esti fény behull a lugasba, borospohárban csillog a fölserkent remény. Ülök némán, s magammal koccintok. De jó ez a magány, a lelkemben alvó emberi szó. Már hazafelé tart a csorda, lassan vonul, mint sorsomban az emlék tarka sokasága. Létemet az idő kifaragta, érzem, százezer éve élek, mint a komoly hegyek. De nekem emberi szívem van, s szívemben üzenet. Szétosztom most némán ezt a versemet, testem vérét, vegyétek pásztortűzfényű békességét. Tudom, kemény a föld, jó szóval kell a gondot betakarni. Le kéne hajolni a humuszhoz egészen, hogy föltekintve, szebbnek lássuk a csillagot az égen, a csodát, amely el forog s megint visszatér... Testvéreim, megszólalt asztalomon a bor és a kenyér.
