Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Provokáció: az olvasás kényszere
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Németh Zoltán Provokáció: az olvasás kényszere Hazai Attila: Szex a nappaliban című kötetéről Egy olyan írást, amely a Szex a nappaliban című novelláskötetről szól, azzal a mondattal lehetne a legkézenfekvőbb módon indítani, hogy Hazai Attila kétségkívül az utóbbi évek magyar irodalmának egyik legellentmondásosabb egyénisége: pontosabban nem Hazai Attila, az életrajzi szerző ellentmondásos, hanem a szövegei (gondoljunk csak a Bán Zoltán András és Farkas Zsolt között lezajló vitára a Holmi hasábjain). Ha még inkább pontosítani kívánjuk ezt az állítást, akkor a következőképpen redukálhatjuk megállapításunkat: a Hazaiszövegek felé irányuló recepció, Hazai Attila szövegeinek olvasásai rejtenek magukban olyan ellentmondásokat, amelyek megválaszolása vagy legalábis tematizálása az olvasó számára saját értékhierarchiájának (legalább részleges) tudatosításával kecsegtet. Úgy tűnik, a Hazai-féle szöveg narrációs stratégiáinak vizsgálatához elengedhetetlen a minimalista vagy újrealista kontextus legalábbis vázlatos felrajzolása. Ez a kontextus, amelynek intertextuálisan nem a magyar irodalmi példák lehetnek az utaltjai, hanem az amerikai próza 70-es években bekövetkező változásai, nem tekinthető át egységes horizontból. Azért nem, mert a Hazai-szövegek esztétikai kódjai egészen más szöveghelyeken lépnek működésbe, mint például Tar Sándor újrealistának nevezhető prózájában vagy Grendel Lajos legutóbbi két regényében, amelyek szintén realista és minimalista attitűdöket vonultatnak fel. Hazai némely szövege ugyan fenntart egyfajta referenciális kódot, amelyek működőképesnek is tűnnek, ez a referenciális kód azonban steril marad a történet során, nem telítődik jelentéssel, azaz az olvasót nem vezeti sehová. Sem a realista írásmódban gyakran bejáratott katartikus jelentéstartományok felé, sem a példázat lehetőségei felé. A referenciális kód passzív terrénumán olyan alakok és helyzetek bukkannak elő, amelyek a 90-es évek frissen kialakuló magyar fogyasztói társadalmára utalnak: újgazdag vállalkozók, könnyűdrogokkal élő, éjszakázó egyetemi ifjak, rockzenészek, takarékos, elszegényedő nyugdíjasok tűnnek fel Hazai novelláiban. Bár meredeknek tűnik, megkockáztatható, hogy a jelenlegi magyar prózairodaimat tekintve Hazai írásaiban találkozhat az olvasó a leginkább azonosítható módon a kilencvenes évek magyar tárasadalmának kasztjaival. Vagyis mindvégig ott kísért a Hazai-novellák olvastán az az érzés: ezek az írások nem jöhettek volna létre a 90-es évek Magyarországa nélkül, ott van mögöttük ennek az évtizednek a levegője, életérzése. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Hazai-szövegek esztétikai jelentéseit a durva azonosítás lehetőségében kellene keresni. A referencialitás kódja inkább a Hazai-szövegek csapdájaként működik, amelybe a gyanútlan olvasó akkor sétál, ha nem veszi észre az üres és statikus (referenciális) kód elhalasztódása során fellépő ironikus és parodisztikus jelentéstartományokat. A kód statikus- sága a cselekményben fellépő váratlan, meglepetésszerű elemek dinamikájánál fogva váltja ki a parodisztikus jelentést. Ez történik a kötet első novellájában, a
