Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
Duba Gyula kitárulkozásait és interjúit, csupa részlet, forgács és széljegyzet, s megjelenteti több kötetben. Esetében a prózai szövegek hasznosan visszautalnak költői művére, a versszövegek keletkezésének indítékaira és értelmére, megértése szempontjából forrásértékűek. Gyakran valóban sokatmondó szövegek, mintha általuk fogalmazná és tudatosítaná, esetleg tervezné líráját, esszék és interjúk által fogalmazná művészetfilozófiáját. A riporttól a mítoszig című új kötete ismerteti fel velünk, mennyire mélyen „művészetközpontú” alkat! Első versei óta „az alkotás termékeny láza” zaklatja és űzi, szellemi nyugtalanság kergeti sokkal inkább, mint legtöbbünket. Akár egy genetikus fogantatású, nagy szent őrület! A minősítés pátoszízű lehet és emelkedettnek tűnhet, ám ez sem ment fel a kötelesség alól, hogy néven nevezzem a dolgokat. Időnként úgy érzem, hogy nem az akarata és életfeltételei termelik költészetét, hanem mintha ő maga lenne irodalmi szenvedélyei foglya s némileg eszköze. Benső forrongása határozza meg és teszi feszültségekkel telivé életét: fűti a szellem és gondolat örök elégedetlensége. Csupa lobogás övezi benne a modern művészet birtoklásának igényét, lelkesedés vagy tagadás állandó kavargása, szenvedélyes állásfoglalások kitörései, elragadtatás, helyeslés vagy elutasítás. Nagy „szent” szenvedélye az irodalomra és művészetre irányul. Tehát könyvek és lemezek. Közismerten nagy teljesítményű — maga szerint: maratoni — olvasó és zenerajongó. A művészet központi attribútum számára, semmiképp se pihentető pótszer vagy akár megélhetési lehetőség, szokványos munkaterület, hanem életmód, szellemi létforma. Az élet értelmének a kifejeződése, értékrendjének meghatározója és igazságérzete alapja. Zsarnoki szenvedély, gyakran koránt sem hálás, se nem kifizetődő, ám annál erősebb és leküzdhetetlenebb. A múló idő is alig szelídíti, nehezen tompítja, csak részben okosítja. Nem könnyű érteni, avatatlan szemlélőnek akár rögeszmés megszállottságnak tűnhet. Más oldalról nézve viszont kétségtelenül a „kiválasztottak” tulajdonsága, az elhivatottak jellemzője, alkatuk tekintetében zsarnoki benső kényszer. Nem könnyű elgondolni, mi kell (még) hozzá, hogy művekben kiteljesedjen, alkotói tettekben jusson érvényre és értékteremtővé válhasson. Késztetéseit és benső tartalékait ismerve, nemcsak érdekes lehet a vizsgálódás, hanem hasznos is. Tanulságos, precedens értékű. MeglepetésseT olvasom vallomását: „Kezdem... ama furcsa dolog megváltásával, hogy világéletemben prózaírónak készültem minden látszat ellenére, a verset csak amúgy félvállról kezeltem, még sincs e több száz oldalas könyvnek olyan írása a Mítoszon kívül, amely önként önmagától született volna, nem külső kényszerre-ösztönzésre. Miért? kérdezem, ha felelni akarok. A választ én sem tudom. Tény, hogy verset, pontosabban prózának nem nevezhető szöveget soha másképp nem tudtam írni (a félvállról való kezelés ellenére, vagy épp azért?), mint belső, prózát meg mindig külső »parancsra«. Számomra legalább is alighanem az a legalapvetőbb különbség a két műnem között, hogy az egyiket belső, a másikat pedig külső erők ösztönzik, irányítják.” Első észrevételünk a rejtélyes, metafizikai természetű kétely az írás mibenlétét érintően. Másrészt felmerül a kérdés: vallomására miért nem figyeltünk fel annak idején? írása a Jelen és történelem (1981) utószava, a kötet ellentmondásait miért nem kutattuk s éppen ezen a nyomon? Az idő derekasan
