Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
A teljesség lehetetlensége játszik velünk! Egykori figyelmetlenségeink, közönyünk ma súlyos mulasztásnak tűnik fel, már-már bűnnek. Olyan érzés hatalmasodik el bennem, hogy bár a múltban sokat tettünk, alighanem még többet mulasztottunk egymással szemben! Nevezetesen a mélyebb irodalmi tájékozódás értelmében. Magam mindig éreztem Cselényi lírájában a prózaszemléletre és szociológiai érdeklődésre utaló nyomokat. Vonzotta a történelmi valóság, a kisebbségi lét és sors dominanciája, a mítoszok embervalósága, a közösségben élő ember drámája kötötte le figyelmét. Meg persze a forma-problémák, ám mégis úgy vált avantgárddá, hogy nem csak a jelenben élt, a múltra is figyelt. Tervezett Duna-táj mítosza eleve nem mentes a próza nagyvonalúan összegező valóságszemléletétől. S talán éppen itt kereshetjük okát lírája belső ellentmondásainak, melyekről később lesz szó. Új irodalmi korszak kellett hozzá, hogy esszéje nyomán mindezekre felfigyeljünk! Mert, egyre tisztábban kell látnunk, fél évszázada mind költészetünk, mind prózánk vallomásosnak indult, hogy kibeszélje létélményeinket, elmondja történelmi sorsunkat. Mereven a tartalomra figyelve, olvasmányélmények hatására hagyományos formakultúrával megteremteni elesettségünk és vágyaink írott modelljét. Amennyiben esztétikainak mondható, alkotásbeli kérdések merültek fel, a vers, a mű érthetőségének vagy érthetetlenségének a dilemmáját érintették. Az első formai rébuszok talán éppen Cselényi versei okán merülhettek fel. Emlékszem egy dilettáns tollforgató hölgy kérdésére, aki a „sárga csizmás éjszaka” szimbolikus kép jelentését és értelmét követelte a szerzőtől. Cselényi meggyőzően magyarázott, hallgatóságát mégis inkább megbocsátó mosolyra késztette, mint meggyőzte igazáról. A politikai ideológia szabályozta korban eszmék gyakorlata kötötte le a figyelmet. Az irodalom modern jelenségeként az elidegenedés filozófiájával kezdett ismerkedni, ennek révén kacérkodott a korszerű életérzéssel, hajlamai folytán egyre növekvő feszültségben élve. Közben a tárgyias költészet jelei is mutatkoznak, és az irodalompolitika, Franz Kafka óvatos reneszánsza nyomán, a parttalan realizmus lidércével hadakozik. A szlovákiai magyar irodalomtudat araszolva fejlődik, a valóság művészi megragadásának a kérdéseire s a nyugtalankodó társadalom eszmeköreire összpontosít. Az Egyszemű éjszaka versei jelentik az esztétikai dilemmát, Tőzsér előszava formai kérdéseket hoz előtérbe. A lírai személytelenséget értékeli, amellett a magányérzet jogosságáról és a pesszimizmus életigenlő lehetőségéről értekezik, végül is morális értelemben esztetizál. Ám irodalmunkban sommásan megjelenik a modernség fogalma! S vele a strukturalizmus nyelvelméletei és módszerei, a szemiotikái fogalomkörök, gyarapodnak a művészi értéket firtató kérdések. Egyre erősebb világirodalmi szelek fújnak, írásbeliségünk terebélyesedő növendékfáját tépázva-hajlítgatva. Ezekben az években Cselényi Párizsban „tanyáz”, a művészetek „fővárosában” él meg egy életre szóló, hatalmas és kibékíthetetlen ellentmondásos dilemmát: a Bodrogköz, Gömör, Csallóköz, Dunatáj életvalóságát miképpen formálja művészi képpé-szöveggé, amelynek párizsi arcéle van?! A dilemma egy életre szól és már-már megoldhatatlannak bizonyul. Párizs szellemi tájai mások, mint a gömöri mezőség hullámvonalai. A Pigale légköre jócskán eltér az árvízbe roskadó házak alázatos, sóhajszerű robajától. Az
