Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Szerelem botránkoztatta meg a lányt, sokkal inkább az, hogy sarokba szorították, kényszerhelyzetbe, s nem belőle indult a vágy. Édesapa, ha megpuszilja, ó, az más. Ölében még most is szebb a világ, rajongva öleli át, olyankor a szép is szebb, nincs tökéletesebb férfi a világon, akire vigyázni lehet. De hogy is van ez? Még kislány korában édesapa egyszer gyermeke ölébe fektette fejét, úgy aludt el. A kislány apró kezével óvatosan cirógatta édesapa homlokát, ahogy az csinálta, amikor altatta. Szuszogásából béke sugárzott és biztonság, holott ő volt akkor az, aki álmát őrzi, az anyáskodó kisleány. Most is szívesen játszik így, bogarászik az ősz hajban. Fölrémlett neki, hogy aki ölelni akarná, azt neki is kívánnia kéne, hogy úgy őrizhesse álmát, mint édesapjáét. De vajon ki az, aki méltó hozzá? Ki az, aki édesapjára hasonlít, s milyen lehet tulajdonképpen? Csak homályosan derengett ez benne, meghatározhatatlan érzelmei mélyén. A bájos, barátságos mosoly mögött rajzani kezdtek a gondolatok, gyorsuló iramban álmait kísértették, nyugtalanságot szültek, s észrevétlenül kicövekel- ték a határokat. Míg mások bolondoztak, mértéktelenséggel fűszerezték fiatalságuk bohóságait, ez a lány számba vette az álmok végeláthatatlanságát és valóságtartalmát, tétován kialakította mértékegységeit. Akinek ő az álmát vigyázza majd, az álmában is őrizze őt, mert a magabiztos álarc mögött törékeny lélek honolt, testet öltött benne a megálmodott szerelem, barokk angyalok röpködtek körülötte. Szíve aureolájában lassan változni kezdett a világ. Megmaradt, aki volt, mert a fény nem vakította el, csak a beesési szög lett más. S mivel hamar fölismerte, hogy az esetlegesség csalóka, maga indult fölfedező útra. Rostálta a világot, s ami fönnakadt, pontosan szemügyre vette, hogy megállapítsa, mi maradna ebből az apokalipszis esetén. De ez a lány a Nap jegyében fogant, bársonyban született, a mosoly gyermeke volt. Némelyek azzal gyanúsították, a sült galambokat csak neki találták ki és miatta, bár ez a beavatatlanok vaksága volt csupán, mert a valóságban az istenek kegyeltje volt, akik mosolyt varázsoltak szívébe, örökmécsest szeme ragyogásába; nem őt jutalmazták, ő maga volt a jutalom. Talán nem is olyan bonyolult a világ. Akkor vette észre a periférián lopakodó fiút. A gálánsok egyike volt, megtermett szép szál legény, s túl büszke, semhogy olcsó sikert vagy megalázó elutasítást arasson. A lány, amikor megsejtette a fiúban a fény delejét, amelyet álmaiban szőtt, lángnyelvvé vált s a homlokára szállt, hogy megvilágítsa. Biztos női ösztönnel rendezte a dolgokat úgy, hogy a fiút útra indítsa. S az, tétován bár, kinyújtotta felé a karját. Kitaláltad te ezt a fiút, mondta később édesapja, a fejedből pattant ki, akár a bölcsesség, legyőzted vele önmagad, mi lesz még ebből. De a lány csak sejtelmesen mosolygott, mintha valóban ő volna Zeusz, akit kérdőre vonni nem lehet. Azért nem úgy volt, tiltakozott különösebb meggyőződés nélkül, hiszen tudta, az utak s tévutak ága-bogát úgyis hiába szövögetné, kár is ezzel foglalkozni. Mert ő volt az, aki megszelídítette ezt a fiút, saját képére formálta, mint a Teremtő Ádámot, a leikébe bújt, hogy fölfedezhesse magában, de ki tudná a véletlent, s a benne rejlő részleteket kitervelni? Csupa erő volt, sugárzott belőle az életkedv, s bíbor fényt lövellt a Nap, amikor a fiút magába fogadta. Lelkűk indái már a kezdetektől észrevétlenül összefonódtak, s minden
