Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Aich Péter kétséget kizáróan magabiztosan indultak a fény fókuszába. A lány ügyeskedett. a fiú pedig hagyta, hogy magához láncolja, mert varázsigéi a lányban visszhangzottak. Eggyé váltak, mint a só és a víz a szépség tengerében. A barátok eleinte megdöbbentek, amikor gyanítani kezdték a dolgot, csodálkoztak, fejüket csóválták. Nem, mintha rosszallották volna, csak egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy ez az eleven szobor, akit csupán tömjénezni s bámulni volt szabad, hirtelen testközelbe került, bár döbbenetüket tovább fokozta, hogy lényegében még magasabbra került az elérhetetlenség oltárán. De aztán belenyugodtak, mert megszokták, és mert a fiúnak tekintélye volt vagy a lány által lett — azt már nem tudták volna pontosan eldönteni. S miközben a többiek időnként átcsoportosultak, ők ketten állták az idő múlását, kitartottak egymás mellett, ikerfa a gerincen a szeleknek dacolva. Fölfedező útjukon fölismerték magukat egymásban, világgá mentek világukban. Amikor a fiú képzelete meg-megszökkent, a lány ösztönösen ügyelt, ne szálljanak túl magasra, mert onnan könnyű leesni. Miután megtalálták helyüket a virágok között, rendszeresen elzarándokoltak oda, a világ tetején pedig házat építettek, mert ott teltebbek a színek és szebb onnan a kilátás, a világ lábuk előtt hevert. Vállvetve dacoltak a megpróbáltatásokkal, látomásaikat szövögették és a díszszőnyeget, amelyen majdan házukba lépnek. Nagy volt a készülődés, bár csöndes és hétköznapi, hogy ha elérkezik a virágzás ideje, ne kelljen zárt ajtók előtt vesztegelni, míg a kulcs előkerül. Még megunjátok egymást, idő előtt, aggodalmaskodott édesapa, mi újat tudtok egymásnak nyújtani, ha nem is rezzentek egyedül? Ne félj, mondta a lány, okos fiú ez, intelligens, bármiről elbeszélgetek vele, és jobban, mint bárkivel, ő a legjobb barátom, megálmodja álmaimat. Azt gondolja, amit megtervezel, akár magaddal is beszélhetnél, aggodalmaskodott édesapa. Ó nem, ellenkezett a lány, de nem nagyon gondolt a lényegre, együtt találunk ki mindent. Mit akarsz tulajdonképpen? Élni, ragyogott a lány. És három gyereket. Vagy négyet. Majd. Egyszer. Előbb kissé élvezni a szabadságot. Hiszen fiatal vagyok még és szabad, mint a fecske, elhagyja fészkét és visszatér; ha akar, a Napba repül. Nem gondolt rá, miféle törvények szabják meg határait. Ez akkor volt, amikor éppen elvégezték az egyetemet és mindenki azt várta, hogy ugyanolyan pompával egybekelnek és beköltöznek a házba, amelyet a világ tetején építettek. Ok, az első szerelem ritka csodája, az egymásba fonódott indák, megpecsételni Isten különleges kegyét. Ehelyett fogták magukat és — ki tudja, mikor lesz rá megint alkalom — tanulmányaik alatt összekuporgatott pénzükkel, amelyet eredetileg másra szántak, sátorral és hátizsákkal nagy útra indultak hetedhét országon keresztül. Ezek nászútra mentek, könyvelték el magukban a barátok, holott tudták, hogy még nem házasodtak össze. Nem is kell, érvelt a lány, minek ez a cécó, megvagyunk mi e nélkül is. Ez igaz, hagyta helyben tétován édesapa, eddig is megvoltatok, jogilag a helyzet úgysem változna, elég összeköltözni. Na látod, csak fölösleges formaság mindez. Pedig a formának is van tartalma, jegyezte meg édesapa, a szertartás nemcsak jóváhagy, meg is erősít, ünnep, emlék. Ám a lány más véleményen volt, emlékezni amúgy is van mire, különben a fiúnak is ez a véleménye, hiába kételkedsz, my dear dad.
