Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - Varga Imre versei (Miközben begöngyöl, Szófogadóból, A magából kivetkezett, A nincs útján, Eljutva, A würzburgi csengettyűfa, Mostomból örökké)

Oldoz és kötöz, bár maga tétlen.

S csak belőle mondható, hogy nincs rá szó, és bármink van: nincs; ő föl tét len.

Síró-nevető, megülő, szétmászó lények, csak hit az, hogy választhatunk.

Megadva, üres-formán, így vagyunk.

A magából kivetkezett

Pili nszky-em lék lap

Miután megszabadultál magadtól, lépjél tovább, elhagyva a semmit.

Vess el mindent, mi voltál, ez megnyit.

A tenger örömből meg panaszból

mormolgat messze mögötted és hallod.

A távol közelít, s így örök otthon;

mindegy, merre mégy, s hogy fagypont vagy f orrpont.

Ila-mit elhagytál, az lesz, mi elhoz,

elhozza mindjét; s múlva következik, ideje átzuhog s te lépve: maradsz; tétlenné nyugodva már mindenre hatsz.

A legtöbb mit tehetsz (így zárva nem nyitsz), s ez a legkevesebb. Fenni vagy lenni, mondja a hentes. Végzett, s kivetkezik.

A nincs útján

A nincs útján minden létezőhöz.

Üres terében világod teljesül, míg árnya-sötétje fényével vegyül.

Gyöngeséged kaipcsol az erőhöz.

Peremére feltör a legbelül.

Túli dolgokról tud a bőröd.

Tanulsz hegyhez, tóhoz, tűzhöz, esőhöz.

Ők a formáid, velük létesülsz.

Gyermeked vezet, ő lett elődöd.

Varga Imre versei