Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Varga Imre versei (Miközben begöngyöl, Szófogadóból, A magából kivetkezett, A nincs útján, Eljutva, A würzburgi csengettyűfa, Mostomból örökké)
Varga Imre versei Neved, tested se már, de az arcod, ahogyan hullám csapódik a parthoz, bezúgja most a teljes lét terét. Jövődbe fut, múltadból előzött, kioldva onnan sorsot és reményt. Eljutva Az okoskodó, aki önmagát korlátotta; a buta már korlátolt. Mit tehetsz, hogy magad s mást se gátolj? Mindig éppen azt. Most ezt itt. Saját magad olvasd! Ne válj senkivé se. Engedd a senkit válni. Mit megismersz ezzel (el-fel) ejted. Megszűnik kint s bent, veszteséged így vált nyereségbe. Ha nem mindig a többet, ez a legtöbb. A kevés elfogadva eléged. Eszközök nélkül? Te legyél az eszköz. Hogy kié? Mié? Miért? Ne kérdezd. A végén eljutva kez(det)éhez, ezéhez, eszéhez. S megéled: én lesz. A würzburgi csengettyűfa Hol van már a tavaszi szó? S a kék csengettyű fa-levél? Mind a földre lehullt. Avar. Zavar a szó. Szürke az ég. Míg a parkban megelőznek Ringó farukkal a lányok, Vágyam vág velük elébem, Boldogság, hogy így rálátok. Az elmúlásba időtlen, Ágaink terébe üres.
