Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Fábián László akinek orra még jobban megduzzad a szokásosnál, hogy szinte pontosan megfeleljen az ő vidékén, délen járatos kifejezésnek: naz de cabre, mondhatni: kosorr... Henrik lova, mintha magától... mintha egyenesen tudná, mi fog következni a kovácsmester egyik segédjét utasítja a szemével (az egyikkel, a másik ugyanis folyvást a királyt sandítja), lenne segítségére a patkoltatónak, emelné föl a ló mellső bal lábát, hogy a régi patkó maradványait el lehessen távolítani, de az állat lába már Henrik ölében, ügyesen tartja a fogó felé a fölemelt patát, a segéd tehetetlenül néz mesterére, mire az a fújtatóhoz inti, a patkómaradék fölkerül a szerszámosasztalra, majd jó lesz mutogatni kései utódoknak, dicsekedni a kuncsafttal, a szögmaradványok röpdösnek széjjel a műhely porába, a mester kezében ezúttal a vakarókés, a patát tisztítja, a megviselt darabokat távolítja el, nehogy beszakadhasson, aztán a reszelő, igazítani, formálni kell a körmöt, amelyhez nyomban hozzámér egy új patkót, a tűzfogóval beletartja a parázsba, a segéd szorgosan fújtat, aztán az üllőn igazít még az egykezes kalapáccsal, és már nyomja is rá a körömre, Henrik arcába csap a megégett szaru füstje, kesernyés illatát mélyen beszívja, és még csak egy fintor sem merészkedik arcára, pedig a többiek lesik, várják, a kovács rögzíti a patkót, már kéri is a jobb lábat, de azon még maradék sem — — ezt nem köll lekapni; csak nem valami kemény spanyol homlokban rúgta el ez a szegény pára? huncut szemek, a bajusz mögött valami nevetésféle — nem rúg patkót a bakancsos lova — egyszeriben ezer ráncba fut össze a király arca, harsogó nevetése, ami inkább röhögés (esclaffement — hogy kicsit kiiktassuk magunkat az ó- és középfranciából), betölti a műhelyt, gyorsan ragad át a jelenlévőkre, akik mind-mind részesei Henrik nagy varázsának: a fékezhetetlen jókedvnek, amely zokogásai jégverméből is mindig kirántja, szinte a ló is ráérez a hangulatra, vidáman nyihog, mintha nem a tortúra részese volna, úgyszólván eggyé válik itt is ló a lovassal, kicsit azonban olyanformán, akár a kentaurban: a királyi felsőtest lóidomokban végződnék; pogány, hamisítatlan pogány jelenet egy fojtogató vallásháború kellős közepén: lehullottak a színpadi álarcok, a természet kikövetelte a maga szépítetlen, eszmeietlen igazságát: a nevetés, és ez minden őszinte és magától jött nevetés titka, az életnek szól, az életért csattan föl, Henrik bő torkában állandó a készenléte, mivel gazdája ugyancsak rászorul, minduntalan rátörő mélabúját ellensúlyoznia kell, ha elvárja, mások higgyenek benne, hogy elnyűhetetlenségét képes legyen átsugározni rájuk, és szinte sajnáltuk, hogy a király lovának is csupán négy lába van, szívesen vártunk volna végig akár hosszabb patkolást a társaságában, fölajzva figyeltük szakszerű, izomerőt sejtető mozdulatait, annál is lelkesebben és mohóbban lestük azonban szavait, fintorait (most már azokkal sem fukarkodott), a végtelenül jóindulatú gúnyt, amely úgy volt képes szellemes lenni, hogy alig-alig bántott valakit, hiszen — hányszor, de hányszor bosszankodtunk emiatt egyéb alkalmakkor! — a mi derék királyunk igazándiból nem bírt haragudni senkire, szíve nem állt rá a gyűlöletre, de még a kesergésre is csak röpke időkre, itt, a műhelyben pedig
